Szellem a palackban ( Fumetsu, Dohate, Raidoku, Ryutoshi )

Első körben azt szeretném, ha mindenki eljutna Bastiába. Bastia, ahogy azt már olvashattátok, Korzika északi részén fekszik és kikötővárosként üzemel. A mostani évszakunk a nyár, a várost turistákkal megtelve fogjátok találni. Nappal, a legtöbben a parton punyadnak, éjszaka, ünnepléstől hangos minden utca. A gyilkosságról szóló hírek még nem terjedtek el eléggé ahhoz, hogy elijesszék a külföldi látogatókat.


Ez az úti célja mindenkinek, bárhogyan eljuthat a városba, bármikor, bárkivel, a lényeg, hogy jelen legyen. Mindenfajta városleírást szívesen fogadok, ígérem, a későbbiekben nem marad jutalom nélkül. Továbbiakban a post lényege, hogy eldöntsétek ki hol szeretne nyomozni a titokzatos gyilkos után. A választási lehetőségek közé tartozik a rendőrség, kórház, az elmegyógyintézet és az utolsó halálos áldozat lakása. Postotok a döntéssel záruljon, emellett kedvetekre randalírozhattok a városban, persze később mindennek meglehet a maga okozata.

A postolási határidő: Egy hét!

UI: Mivel még a küldetés kezdetén vagyunk, előfordulhat, hogy becsatlakozik egy-két új játékos is.

- Raidoku biztos vagy ebben? - kérdezem Raidoku-t hitetlenkedve miközben szállnánk fel a gépre.
- Biztos forrástól halottam, hogy Bastiá-ban lehet kapni a világ legfinomabb banános fagyiját. - mondja és látom az arcán, hogy ha nem megyünk el, akkor biztosan évekig ezzel fog piszkálni tehát beadom a derekam és felszállok a gépre ő pedig követ engem.
- Erre tessék. - mutatja az utat egy kedves hölgy valamilyen egyenruhában.
- Köszönöm. - mondom, majd elfoglalom a helyem kb. a gép közepén és beül mellém egy eléggé kövér fickó.
- Hello! - köszön a kövér faszi.
- Hello! - köszönök vissza és gyorsan el is alszok mivel eléggé hosszú lesz az út, és ahogy ismerem az ilyen fickók az egész út alatt fingorásznak.
- Uram kelljen fel! Megérkeztünk Bastiá-ba. - mondja a kedves egyenruhás hölgy. Leszállunk a gépről és kimegyünk az utcára, mikor kilépünk Raidoku egyből kiszúrja a szemben lévő fagyizót.
- Siess már. - mondja türelmetlenkedve.
- Sietek, ahogy tudok. - szólok rá és akkor jut eszembe, hogy az utcán vagyunk, és mire észbe kapok, már mindenki minket néz, gyorsan továbbsétálok egészen a fagyizóig, de közbe még mindig engem néznek és sutyorognak.
- Hello! Két banános fagyit kérek. - mondom az öreg fagyis embernek.
- Üdv! - köszön, az öreg majd kiszedi a két adag fagyit és a kezembe nyomja – Három euró lesz! - mondja az árat mosolyogva.
- Euró? Nálam csak yen van! - közlöm kicsit idegesen.
- Akkor add csak vissza! - nyúl a fagyiért.
- Fuss! - kiáltja Raidoku és elkezdek teljes erőmből sprintelni, de elejtem az egyik fagyit és orra esek rajta.
- Basszus! - törlöm le a képemről a fagyit és közben látom, hogy a másikkezemből már el is tűnt a fagyi és Raidokunak tiszta fagyis a képe.
- Nagy bajban vagy te kis szaros. - mondja a fagyis fickó ördögi vigyorral az arcán és elkapja a pólómat és megpróbál annál fogva felemelni, de csak egy nagy reccsenés hallatszik és elszakad a pólóm.
- Bakker a kedvenc pólóm. - dobom le magamról a szakad pólót – Ezért most megfizetsz! - nézek az öregre fenyegetően.
- Na, már megint kezdi. - forgatja a szemét Raidoku, de nem igazán érdekel, most amit mond.
- Én? Te loptad el a fagylaltot te kis pöcs… - mondja, és máris indítom az első jobb egyenest, ami telibe találja az orrát és szinte azonnal elkezd belőle ömleni a vér.
- Kussol és tűri a fájdalmat. - mondom, miközben megfogom és a nyakánál fogva felemelem.
- Hayate. Nyugi, még egy órája se vagyunk ebben az országban, ne kerülj máris börtönbe! - szól rám Raidoku és abban a pillanatban megjelenik egy rendőrautó szirénázva, én meg elengedem az öreg nyakát, aki a földre zuhan és hátrébb kúszik.
- Kezeket a tarkóra, most szépen velünk jön! - mondja a rendőr.
- Fasza… - jegyzem meg, miközben a kezemre bilincset tesznek és beültetnek az autóba.
- Na, már megint megcsináltad. - szúr le Raidoku.

Aki nem postol, vagy javít, ma, azaz dec. 10 hétfő éjfélig, attól sajnos meg kell válnunk.

Hosszú vándorlásaimnak köszönhetően Bastia városában lyukadtam ki, amit kissé idegeskedve tudok meg.
- Sousuke… nem az volt, hogy tudod az utat Londonig? – kérdezem szellememet.
- De igen, ám sok minden változik 200 év után. – mondja sértődötten Sousuke.
Előzőleg London volt a célállomásom, mivel látni akartam a híres Eiffel tornyot, ám rossz idegenvezetőm miatt kénytelen voltam beérni ezzel a várossal. Egy kis sétafikálás után egy kis park elé tévedtem, aminek Jardin Romieu park a neve, hát bementem és elállt a szavam a rendkívüli látványtól. Nagyon szépen ki volt alakítva az utak, és majdnem azt a hatást keltette, mintha erdőben sétálgatnál.


Azonban, mint kiderült fizetnem kellett volna a belépésért, ám mivel nem tettem ezért gyorsan leléptem. A futásnak köszönhetően ismét csak sikerült még jobban eltévednem, mikor végre azt hittem már, hogy tudom már, hogy ott vagyok. A futásból egy kő építmény állított meg, amibe véletlenül belefutottam. Mikor végre feltápászkodtam dühös pillantásokat vetek a szoborra.


Mikor azt terveztem, hogy kicsit átdeformálom a kis műemléket, egy halk panaszkodást hallok, miszerint gyilkosságok történtek, amit rejtélyek öveznek. Tudtam meg két rendőrtől. A szobordeformálási ötletemről lemondva, elindulok a rendőrségre, hogy többet tudjak meg. Azonban, mint kiderült a két rendfenntartó nem a rendőrségre igyekeznek, hanem egy templomhoz


Amint a kapu elé léptem megtorpantam. Éreztem magamon Sousuke önelégült szemeinek vizslatását.
- Jól van, na… én nekem sem lehet mindig igazam. – mondom mérgelődve.
- Khm. – próbálta elrejteni nevetési rohamát Sousuke.
- Igen? Akartál valamit? – kérdeztem mérgesen.
- Nem… - feleli ravasz mosollyal.
Jobb ötlet nem lévén egy járókelőhöz mentem és érdeklődni kezdtem. A férfi is nemrég jött a városba, ám ő ismert egy rendőrséget, ám az sajnos a város másik felén található. Hogy el ne tévedjek kezembe nyomott egy várostérképet, amin a város látványosságai is be voltak jelölve. Ennek a segítségével csak sikerült valamennyire eltalálnom a város túlsó felére, ám ekkor észre kellett vennem, hogy valakit éppen letartóztatnak. Éppen a rendőrhöz akartam futni, mikor nekimentem véletlenül valakinek. A személynek vérzett az orra, így csak furcsán tudott beszélni.
- Mán te is belébködf? – leheli.
Egy bal egyenest intézett felém, ami betalált. Az ütéstől kicsit megtántorogtam, de nem estem el, azonban ez elég volt ahhoz, hogy bedühödjek, és nekiessek. Öklommel elkezdem püfölni, míg kék lila nem lesz az egész feje. Ekkor egy bilincs zárult a karom köré, majd a másik kezemet hátrahúzzák, és ugyanúgy lezárják. Ezzel a mozdulattal a kocsihoz ráncigált a rendőr, és belök a másik fiú mellé. Szellemem nyugodtan mondja csak:
- Legalább könnyebben meg tudjuk közelíteni a rendőrséget..
- Nagyon vicces! - mondom vissza sértődötten.

Temető mágus létem ellenére természetesen kapcsolatban álltam a sámántanáccsal, így értesültem róla, hogy bizony Korzikán nem fenékig tejfel az élet. Egy kisebb kikötővárosban, Bastiában ugyanis rejtélyes gyilkosságok történtek. Utánakerestem a nyilvántartásban, de a tanács sem tudott túl sokat, így mindössze annyi vált világossá, hogy ez bizony nem lesz egy egyszerű ügy. Annyi azonban kiderült, hogy minden egyes áldozat mellett volt egy-egy csepp tinta, így azt a következtetést vontam le, hogy a támadó bizony hagy nyomokat, csak a nyomozók nem tudják rendesen értelmezni őket, vagy akár nem is akarják, hiszen mindenki hallott már korrupt zsarukról, ki tudja, lehet, hogy itt is ez volt a helyzet. De félretéve a gyanúsítgatást, úgy döntöttem, hogy szétnézek magam is a terepen, hiszen a sámántanács mondhatni vérdíjat tűzött ki a gyilkosra, tehát amellett, hogy fejleszthetem a képességeimet, még pénz is állhat a házhoz, ha ügyes vagyok. Ennek függvényében tehát leutaztam az észak-olaszországban levő egyik házamba, ahol egy este alvás után a tengerhez mentem busszal, onnét pedig hajóra szálltam. Noha Olaszországból jöttem, s voltaképpen francia területre tartottam, mégis mindenkivel angolul beszéltem, ami persze kicsit furcsa volt, de hát mit lehet tenni, ez az a nyelv, amelyet a legtöbben beszélnek.
A hajókázás után kikötöttünk a sziget partján, természetesen abban a városban, ahová indultam, hisz úgy választottam meg a fuvarom, hogy így legyen. Nem volt első ránézésre semmi különleges a helyben. Tipikus mediterrán város laposabb tetőkkel, szűk, inkább csak sikátornak mondható utcákkal, néhol eléggé meredek, kövezett átjárókkal, melyek keresztbe-kasul átszelték az egész várost, látszólag minden rendszert vagy szabályosságot nélkülözve. Mivel hogy a nyár kellős közepén voltunk, így a turisták tömegei is az utcák köveit koptatták, és eszeveszettül fényképeztek, ami engem kifejezetten irritált, mivel amondó voltam, hogy ha már egyszer voltam valahol és láttam ott mindent, akkor minek fényképezzem le, hogy újra láthassam, hiszen ha láttam, akkor már ismerem. De nem törődtem most a járókelőkkel, hiszen dolgom volt, méghozzá sürgető. Azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon hol is kezdjek neki a nyomozásomnak. Egyfelől felmerült bennem, hogy a legcélszerűbb az lenne, hogy ha egyenesen a rendőrségre mennék, ellenben eszembe jutottam a gátló tényezők is. Hisz a sámánok mégiscsak némileg vitatott létezők, én pedig ráadásképpen temetőmágus voltam, ami az emberek szemében még gyalázatosabb dolog, persze úgy gondoltam, hogy csak azért, mert még sosem tapasztalták meg a belőle származó előnyöket. Ezen kívül, ha már egyszer felmerült bennem a korrupció gyanúja, miért bíztam volna meg azokban, akik ott lehettek. További alternatíva volt, hogy inkább menjek az elmegyógyintézetbe, ahol egy megőrült áldozat tartózkodott, de hát egy őrült mit is tudna mondani nekem. Bár az is járt a fejemben, hogy lehet, hogy a gyilkos is onnét származik, hiszen az kifejezetten jó hely az észrevétlen bujkálásra, bár nem túl célszerű, ha azt vesszük számításba, hogy onnét nehéz ki-be járkálni.
Végül a választásom az áldozat lakására esett. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a legtöbb használható infó mégiscsak a tetthelyen lehet, már persze csak akkor, hogyha az idióta rendészek nem tettek tönkre ott mindent. Így hát oda indultam, de a szűk utcákon terjengő remek illatok meghozták az étvágyamat, és kénytelen voltam egy hangulatos kis étteremben ebédelni valamit, mivel már farkaséhes voltam. Amint ezzel megvoltam, továbbindultam a kiszemelt cím irányába.

/Elnézést a sok késésért, de mostanában nagyon K.O. voltam (most volt a szalagavatóm), de remélem lassan feléledek és teljes mértékben tudok játszani./

~Mi a fenét keresünk mi itt? -kérdezem mérgesen Yurektől, miközben a nyári napsütésben a városban sétálunk. Átkozott város... biztos kurva szép a turisták szerint, de sehol egy rothadt park, legalábbis olyan, ahol rá lehet lépni a fűre... heverészni meg már pláne nem hagynak. Elegem van, a fenének kellett idejönnöm.
~Azért, mert egy gyilkosság után nyomozunk...
~Na ne mond dev! -mondom, anyanyelvemen átkozódva. Aki nem értené az indián nyelveket, a dev zsenit jelent.
~Akkor minek kérdezed?
~Ahhoz képest hogy egy ősi szellem vagy lehetne több érzéked az emberekhez...
~Ez önellentmondás. Szellem vagyok, ősibb mint a te fajod. Téged talán érdekelnek a hangyák, és megérted őket?
~Na menj a...
~Inkább neked kéne elindulni. -ebben igaza volt, úgyhogy nem válaszoltam, csak lassan elindultam. A város mindenütt virágzott, a parton párok nyalták egymást és bikinis, illetve monokinis csajok süttették magukat, az utóbbiak néha megragadták a figyelmemet. A fehér falak lehet hogy tök jó a lakóknak, de nekem a szemembe tükrözik a fényt, és már a tököm tele van vele. Az egyetlen ami jó ebben a városban, hogy annyira turista központú, hogy senki nem néz rám furcsán a rövid nadrág és meztelen felsőtest miatt... mondjuk a maszk miatt már néhányan megbámulnak, de azt megszoktam. No meg az íjamat is furcsán méregetik... néha nem értem az embereket.
Mivel nincs jobb dolgom én is kimegyek a partra, és lefekszek a homokba. Jó érezni a homokot a talpam alatt, végre föld.
~Ugye nem akarsz úszni?
~Na még csak azt kéne... isten ments. Bemegy a víz a maszk alá.
~Helyes. Oda nézz. -mondja Yurek, és balra mutat. Én elfordulok, és egy szőke bombázót veszek észre bikiniben, egy hatalmas, jelekkel ellátott karpereccel a kezén. Enyhén sámán szagú, pláne amikor megjelenik mellette egy karateruhát viselő szellem.
~Yurek, menj össze. -mondom, Yurek szó nélkül megteszi. Mivel föld elementál emiatt képes az esszenciájának a méretét föld közelében szabadon módosítani... így most egy ötven centis kis gizda elementálnak néz ki, és nem annak az erős cuccnak ami. A szöszi is észrevesz minket, enyhén összeráncolja a szemöldökét, beszél valamit a szellemével, és odajön hozzánk.
-Üdv. -állok fel, miközben leporolom magamról a homokot.
-Helló. Jól sejtem, hogy miért vagy itt? -mosolyog rám negédesen.
-A te szép kék szemeiden kívül? Ja, ha a gyilkosságra gondolsz akkor amiatt.
-Láttad már a terepet?
-Nem, még nem tom hova menjek.
-Ebben az esetben mit szólnál, ha együtt dolgoznánk?
-Felőlem. -mosolyodok el. Kellemes társaságnak néz ki a hölgy.- Dohate. Ő pedig Yurek.
~Továbbra se vedd fel az alakodat. Nem biztos, hogy bízhatunk benne.
~Természetesen.
-Ő itt Sigurd. Én Liselotte vagyok, orvostanhallgató és sámán. Javaslom, hogy az utolsó áldozat lakásán kezdjük.
-Megbeszéltük. -mondom mosolyogva. Nekem mindegy hova megyünk, de éjszaka alattam fog dolgozni, ha rajtam múlik. Úgy néz ki, lehet, hogy lesz valami kellemes a küldetésben.

Na mához egy hétre, azaz 15.-e Keddig tessék postolni. Aki nem postol időben, azt megeszi az elemi szellemem. ^^ hmm... bazsalikom, görög fűszerkeverék, paprika, némi sonka... nyamm ^^

Ha holnap nem kezdenek el beszállingózni a posztok akkor, lezárom a küldetést.

Nem különösebben érdekelt a helyzet. Nem ellenkeztem, miközben bevágtak az autóba. Sousuke kényelmesen helyet foglalt mellettem, majd körülnéz. Egy oldalbökés szerű mozdulatot tesz, majd fejével a másik oldalra bök. Ekkor tűnik fel, hogy nem vagyok egyedül, és megpillantom az előző fiút. Kicsit szégyelltem magamat, hogy elfeledkeztem róla.
- Üdv! Ryutoshi Kurasai vagyok! – mutatkozok be, majd hátradőlök, és a kocsi tetejét kezdem el bámulni.
Ekkor Sousuke-nak feltűnik, hogy a másik fiú őt kezdi el bámulni. Egymás szemébe néztek. Sousuke nagyon meglepődött. Hirtelen csak tátogásra futotta, ám a másik fiú egy öt perccel később felszólalt:
- Igen mindketten sámánok vagytok! – mondja.
Ekkor tűnt csak fel, hogy nem éppen a legudvariasabb viselkedést mutattam ki, ám kicsusszant a számon, miközben a fiúra sandítok:
- Bocsánat mondtál valamit?
- Én nem de Raidoku igen. – mondja válaszul.
Nos, ekkor vettem csak észre a fiú melletti szellemet. Mielőtt megszólalhattam volna a sofőr ezt mondta:
- Csendet, mert megjöttünk az őrsre.
Nem nagyon érdekelt azonban oly hirtelen fékeztek le, hogy bevertem fejemet az előttem lévő ülésbe. Az ingerültségtől elő próbáltam kapni kunait, ám ezzel csak annyi sikerült, hogy az egyiket kirántottam, és mikor megpróbáltam volna fogni, az megvágta vékonyan a kezemet.
- A rohadt büdös életbe már! – káromkodok.
Mikor kinyitották az ajtót, és kivezettek minket a kocsiból óvakodtam, hogy ne tűnjön fel a kunai, ám elvették. Mikor bevezettek minket megtapogattak, és elvették fegyvereimet. Ha a nyakláncomat is el akarták volna, akkor szó szerint belemélyesztem a fogaimat a rendőr húsába.
- Ha kívánja megtartani még az ujját, akkor ne érjen hozzá! Nagyon rég óta fontos számomra!
Egy hosszú unalmas duma következett, hogy ez rossz blablabla, ezt nem szabad csinálni pikk pakk pukk. Én a duma alatt végig egy érdekes kis sarkot figyelek, mintha valami nagyon, de nagyon fontos lenne, hogy ne vegyem le róla a szemem. Ezek után a tömlöcbe cibáltak, és ránk húzták a rácsajtót. Egy kis idő után egy újabb alak jött, és érdekes dolgokat mondott. Fejben tartottam, és odasúgtam a cellatársamnak.
- Kicsit elszórakozok, kérlek, színészkedj egy kicsit, vagy legalább maradj benn a szerepben! És ha tényleg sámán vagy számítok rád, hogy egyesülsz a társaddal, mikor jelzek. – ha visszakérdez, hogy mire gondolok, akkor rákacsintok és annyit mondok – Magadtól is rájössz majd!
Szépen lassan odasétálok az rácshoz, és először lágy hangon szólalok meg.
- Kedves Uram… kérem, engedjen el minket, vagy kénytelen leszek a túlvilági erőknek szólni, hogy segítsenek ki egy kicsit!
Látszik, hogy nem sikerült végbemenni tervemnek, de Sousuke kacsintott egyet, és egy váza felé ment, míg az őr odalépett a cellánkhoz.
- Nos, akkor… - úgy csinálok, mintha koncentrálnék, majd a következőket mondom - Et atteritis me frigore membra humi!
Sousuke erre elkezdi remegtetni a vázát, majd mikor az őr odafordul, feldönti, és az darabokra tört. Látszott a hapekon, hogy már nagyon nem kíván a saját bőrében lenni, és inkább szaladna, de furcsa mód a helyén maradt, és inkább csak remegésben fordult át. Nos, akkor jöhet az a tervem, amit cellatársammal fogok végrehajtani. Feléje fordulok, és ismét latinul szólalok:
- Hominis! Qui ad perditionem repellit te! Perdatis vestram sanitatem et destruere omne, quantum mihi via!
Kicsit beleharapok a sebembe, amitől egy kisebb adag vér képződik rajta, majd belemártom ujjamat a vérbe, és egy japán feliratot (Átalakítás) rajzolok, majd egy nyilat, ami a cellatársam felé néz. Némán suttogom:
- Most!
Innentől már minden csak tőle függ.

Mikor kicsit lenyugodtam észreveszem, hogy beültettek mellém egy fiút, és amit egyből észrevettem az a mellette lebegő lélek, egy hosszú fekete hajú fiú, aki körülbelül húsz éves korában halhatott meg. A fiú haja és szeme szürke akár a hamu és fekete ruha van rajta és egy ezüst kereszt lóg a nyakába. Amikor észrevesz, engem rögtön bemutatkozik.
- Hello a nevem, Ryutoshi Kurasai. - köszön oda a fiatal fiú.
- Hello, Raidoku Hayate. - biccentek oda és közbe végig a szellemét nézem és ő is visszabámul rám egy kis öt perces hallgatás után Raidoku megtöri a csendet.
- Igen mindketten sámánok vagytok! - mondja kicsit mérgesen mivel elpazaroltam egy tölcsérnyi fagyit és biztos vagyok benne, hogy ez nagyon zavarja.
- Mondtál valamit? – kérdezi meglepődve a szürke hajú srác, de ami furcsa, az, hogy tőlem.
- Én nem… De ő igen. - biccentek Raidokura akin látszik, hogy már most nem nagyon kedveli a srácot. A srác nem nagyon akar válaszolni látszólag.
- Csendet ott hátul! Megérkeztünk az Örsre. - szól hátra az egyik rendőr eléggé mérgesen és hirtelen lefékez és Ryutoshi ívesen megfejeli az üveget és mérgében kiránt egy kést a zsebéből és megvágja magát véletlenül.
~ Máris megjöttünk volna? Észre sem vettem, hogy elindultunk… ~ gondolom, miközben kirángatnak minket a kocsiból és bevisznek a kapun és alapos motozást csinálnak, mivel nincs nálam, a fáslinál, amit el is vesznek, gyorsan bedobnak a cellába egy végtelennek tűnő beszéd után, amit a főkapitány intézett felének az illemről meg a többi szarságról, de ahogy elnéztem nem csak engem hagyott hidegen mivel Ryutoshi is a plafont bámulja. Bedobtak minket egy cellába és két őr állt a cella előtt. Odahajol a az egyik a másikhoz és próbálnak sutyorogni miközben ránk bámulnak.
- Hallottad mi történt a… ban? - kérdezi suttogva, az egyik miközben toporzékol.
- Igen! Állítólag… - sutyorognak valamit, de alig tudok valamit kiszűrni – és van egy Szellem… - szűröm ki a sutyorgásból, de eddig csak annyi esik le, ebből egy jó kis kaland lehet, szóval tovább fülelek a falnak támaszkodva – Igen arról a palackról én is halottam! De te tudtad, hogy… - már megint nem hallok semmit és ekkor veszem észre, hogy Ryutoshi el van foglalva a plafon tanulmányozásával – Meg ott volt még az a tintásüveg is! Na de sietek, szevasz! - lép le a nagyobb darab fickó.
- Bakker. - rezzen össze a fickó – Hülye szellemek, úgy sincsenek, nem kell félni. - próbálja megnyugtatni magát, de ahogy, elnézem Ryutoshinak is megcsapta a fülét ez az utolsó mondat.
- Kicsit elszórakozok, kérlek, színészkedj egy kicsit, vagy legalább maradj benn a szerepben! És ha tényleg sámán vagy számítok rád, hogy egyesülsz a társaddal, mikor jelzek. - súgja oda Ryutoshi és már egyből le is esik, hogy mire gondol, hátradőlök, és csak kíváncsian várom a műsort - Kedves Uram… kérem, engedjen el minket, vagy kénytelen leszek szólni a túlvilági erőknek, hogy segítsenek ki egy kicsit! - mondja lágy hangon, de látszik az őrön, hogy nem nagyon akar hinni neki, visszanéz a szellemére és az elindul az egyetlen dísztárgy felé a szobába, ami nem más, mint egy váza.
- Nos, akkor… - úgy csinál, mintha koncentrálna, majd a következőt mondja - Et atteritis me frigore membra humi! - mondja a halandzsát, amiből egy szót se értek, de rohadt jól hangzik, és a szelleme elkezdi remegtetni a vázát, majd amikor az őr odafordul, lelöki és egy pillanat alatt ezer darabra törik. Látszik az őrön, hogy kb. egy perc és olyan szinten teleszarja a nadrágját, hogy mozdulni se tud.
- Hominis! Qui ad perditionem repellit te! Perdatis vestram sanitatem et destruere omne, quantum mihi via! - magyaráz és megharapja, a sebét majd felírja japánul azt, hogy átalakítás, majd biccentek Raidokunak, hogy szálljon meg engem.

Dohate-t hosszú inaktivitása miatt sajnos ki kell zárnom a küldetésből. Fumetsu kap haladékot hogy megírja a postot. Ha ezt nem teszi meg 1-2 nap múlva, akkor nem esik ki, de posztolom a következő kört a másik párosnak.

UI: Raidoku, Ryutoshi kérlek figyeljetek oda hogy a párbeszédekben elhangzott mondatok passzoljanak a két postban, köszi.

Még úgy is, hogy tudtam a címet, eltartott egy darabig, míg a városban bóklászva megtaláltam a megfelelő utcát az utcatáblán, főleg, hogy más nyelven voltak a nevek, és még utána is hátra volt a feladat, hogy megleljem a megfelelő házszámot. Végül megérkeztem a meglehetősen komornak mondható tömbházhoz. Az infók alapján, melyeket már begyűjtöttem, az én utam a harmadikra vitt volna, egyenesen a harminchármas szobába. Kissé különösnek tartottam ezt a véletlen egybeesést, mivel hát ki hinne jobban a számmisztikában, mint egy ember, aki kapcsolatban van a szellemekkel és a sámán világgal? Elvégre a legtöbb ember a szellemekre is úgy tekint, mint kitalált történetekre, erről viszont teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem így van. Ebből az eszmefuttatásból kiindulva pedig akár a számokkal való okoskodásnak is lehetett jelentősége. Ha összerakom a szintet és a szobát, akkor kijön a háromszázharminchárom, ami ugyebár egy, az Istennek tetsző szám.
Nekem azonban most másra kellett koncentrálnom, még pedig a gyilkosságra, amit akárhogyan is néztem, nem illett bele az idilli kis számolgatásba. Tehát beléptem a kapualjba, ahol is megláttam két embert, akik beszélgettek. A beszédükből pár mondatot hallottam is, hisz eléggé közel álltam:
- Biztosan állíthatom, hogy nem ment be senki azon az éjszakán a házba. Itt ültem egész végig a portán, láttam volna, ha másként történik. – mondta egyikük.
- Egészen biztos, hogy éjjel tizenegy óra után sem jött sem pedig távozott senki? – kérdezte az egyenruhás, aki első ránézésre valami rendőrnek tűnt, feltételeztem, hogy nyomozó, akit a gyilkossági ügyre állítottak rá.
- Igen, olyan biztos, mint hogy most magával beszélgetek.
- És mit tud elmondani az áldozatról? – érdeklődött tovább.
- Hát… lássuk csak! – merengett el egy rövid ideig. – Késő délután ért haza, hogy pontosan mikor, azt nem tudnám megmondani, de találkoztunk, és mint mindig, köszöntünk is egymásnak. Aztán felment a szobájába és többet nem láttam.
- Nem vett észre rajta semmi furcsaságot? – nézett rá szúrósan a kopó.
- Nem én! Olyan jól nézett ki, mint máskor. Mindig egészséges volt, most is majd kicsattant. Épp a boltból jött azt mondta, nála is volt a bevásárló szatyra.
Én kifejezett érdeklődéssel hallgattam a párbeszédet, mivel engem is érdekelt minden egyes infó, viszont a kopó és a házmester már ennyire nem volt készséges.
- Maga meg mit keres itt? – förmedt rám a tiszt, egy idő után. – Ha csak nincs valami dolga itt, akkor kotródjon innét! – folytatta, miután látta, hogy nem fogok válaszolni neki.
Jobbnak láttam, ha inkább tovább állok, mivel nem jelentett volna gondot ott helyben kivégezni a tagot, hisz csak egy egyszerű ember volt, de mégis. Nem akartam megkockáztatni, hogy úgy kelljen nyomoznom, hogy közben engem is célpontnak tekintenek a helyi szervek, és vadásznak rám. Így hát megkerültem a háztömböt, és megpróbáltam az ellenkező oldalán bejutni, mint ahol az imént az információmorzsákat csipegettem.
Nem is volt túl nehéz dolgom, hiszen találtam egy kitört ablakot, és ami még furcsább volt, kifolyt és már félig-meddig megszáradt tintát is. Ezt persze tüzetesebben is megnéztem, hiszen tudtam róla, hogy a gyilkosságok helyszínén is találtak tintát, azonban nem találtam semmi furcsát rajta, így inkább beljebb mentem. Egy szalag jelezte ugyan, hogy belépni tilos, de ez engem persze nem nagyon hatott meg.
Odabent már minden ment, mint a karikacsapás. A lépcsőkön felmentem az emeletre, majd rövid keresés után megtaláltam a megfelelő számú szobát. Az ajtó nyitva volt, így még csak fel sem kellett törnöm. Bent egy egészen takaros kis kecó volt, leszámítva a furcsa ízlésű szobrocskákat és egyéb csecsebecséket, amelyektől még a hideg is kirázott. Na persze nem azért, mert félelmetesek lettek volna, csupán kifejezetten visszataszítóak voltak, és pedig utálom, ha valami visszataszító. Itt-ott volt egy-egy vérfolt is, ami már sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet, hiszen tulajdonképpen ezért jöttem.
Rövidesen elbotorkáltam ahhoz a szobához, ahol maga a bűncselekmény történt. Nem láttam semmi furcsaságot, csak tintát, vért meg egy könyvet az asztalon. Megnéztem, hogy mi is áll rajta, de miután kiolvastam a betűkből, hogy: „Bastia Elmosódott Története”, már nem is érdekelt. Megleltem a bevásárlószatyrot is, amiről a portástól hallottam odakint. Még kutakodtam volna, de sajnos már nem akadt rá alkalmam, mivel egy szirénázó rendőr kocsi gördült be az épület elé, én pedig tisztában voltam vele, hogy nem látnának szívesen.
~ Akkor ideje távozni! – gondoltam, és szépen kisétáltam a lakás ajtaján, majd elindultam lefelé a lépcsőn, mintha csak a saját kérómból mennék éppen sétálni.

Amilyen a mesélő olyanok a játékosok, vagy fordítva. Hát igen én is lusta vagyok, meg ezer dolgom van, no de azért most eljutottam oda hogy ide rittyentsek valamit.

Ryutoshi, Raidoku: Hát jól kicsesztetek azzal a szerencsétlennel, mert igen gyenge idegzete miatt egyszer csak elájul. Később emiatt a munkájáról is lemondhat, de az már egy másik történet. Nektek nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy a rácsok közül elszedjétek a kulcsot, majd, némi ügyködés után, kijussatok a zárkából. Ezután választhattok hogy még kiszabadítotok pár embert és csináltok egy nagy banzájt, vagy kilopakodtok a börtönből. Bárhogy is legyen, kérek erről egy szép kis storyt. Természetesen egy idő után feltűnik a baki, így le is kell ráznotok a kopókat. Ám eddig jól haladtok a postokkal, azért én felfedeztem némi logikai buktatót, lehet nem olvassátok el alaposan az én postjaimat. Jah és némi fűszerezést még eltudnék viselni. No sebaj, ha leráztátok a fakabátosokat, döntsétek el hogy a kórházba vagy az elmegyógyintézetbe mentek nyomozni. ( Feltűnt, hogy mintha ti nem lennétek kapcsolatban a sámántanáccsal, nem tudtok az egészről, legyen, de akkor is el kell jutnotok vagy ide, vagy oda. ) Postotok ekképp záruljon.

Fumetsu: Szép post, neked egyébként most könnyű dolgod lesz, meg kell szállnod valahol és el kell döntened mihez kezdesz, mehetsz a rendőrségre, a kórházba, a könyvtárba, vagy az elmegyógyintézetbe. A postod a döntéssel záruljon. Emellett a szállodában is hallhatsz pletykákat, különösen az étkezőben, egy bizonyos kalóz szelleméről, aki a rejtélyes gyilkosságok mögött áll.

Lezárom a küldetést, kár erőltetni.