Fumetsu Zerato

Kezdetek

A mai világban már semmi sem olyan, mint régen. Régen még az ember ki volt szolgáltatva a természetnek. Ha elfagyott a termés, akkor éhínség tombolt, s az emberek éhen haltak. Ha aszály volt, úgyszintén. Azt ették, amit meg tudtak termelni, és amit össze tudtak gyűjteni a környezetükben. És mi van ma?
Elég volt csak ránéznem a gyorsétteremben kapott hamburgeremre, hogy rájöjjek, nem sok természetes anyag lehet benne, és ami van, az is Amerikából, Ázsiából és a világ többi, legkülönfélébb pontjaiból származott. Én pedig ott ültem Németország egyik kisvárosában, és a nem is valódi egyveleg kaját falatoztam.
- Vajon miért utálom ennyire az embereket? – kérdeztem magamtól.
Gyerekkoromban még teljesen normális gyerek voltam. Egészen addig, amíg a szüleim éltek. Aztán valami megváltozott.
- Lehetséges, hogy magasabb rendűvé váltam volna a képességeim miatt? – morfondíroztam.
Hallottam már sokszor, hogy nem kevés olyan sámán élt és talán még él is, aki azt harsogja, hogy ember és sámán teljesen különböző, mintha két faj lenne. Noha még csak mostanság csöppentem bele ebbe az új világba, mégis tisztában voltam néhány dologgal. Többek között azzal is, hogy attól még, hogy látom a szellemeket, még nem vagyok teljes jogú sámán.
- Én nem tartozom egyik világba sem. – sóhajtottam.
És ez igaz is volt. Nem volt őrszellemem, és nem is tudtam egyesülni egyetlen szellemmel sem, viszont embernek sem mondhattam magam, hiszen én már több voltam az átlagos kispolgároknál.
Felálltam a székről, és elvittem a tálcámat a gyűjtőbe, majd kimentem az épületből. Odakint esett az eső, amit csak még inkább cudarabbá tett a süvítő szél, tehát nem lett volna tanácsos sokáig kint mászkálnom, különösen nem úgy, hogy se esernyőm sem pedig csuklyám nem volt. Így tehát egy motelben szálltam meg, ami mindössze pár lépésnyire volt a gyorsétteremtől, ahol az imént ettem.
A szobám nem volt túl gazdagon bútorozva, sem pedig kényelmesnek nem volt nevezhető, hiszen penészszag volt, az ágyból pedig kiálltak a rugók, ami ha ráfeküdt az ember, eléggé kellemetlen élményt tudott okozni, de ezzel most nem törődtem. Éppen az Északi-tengerhez tartottam, és csak egy kis pihenőre álltam meg a településen, így hát egy éjszakára kibékültem a lakosztállyal.
Noha nem volt a legjobb a berendezés, szerencsére a szobában azért volt internetelérés, így legalább a laptopomat használva el tudtam ütni az időt. Mivel TV nem járt, így az aktuális híreket is a neten olvastam el.
- Öngyilkos lett… felrobbantotta magát… pokolgép robbant a belvárosban… megölte családját majd magával is végzet… - olvastam egymás után a különféle híreket. – Az emberek egyszerűen nem tudnak nyugodtan élni.
Én a magam részéről nem voltam semmilyen ideológiának a híve, és nem akartam már semmi nagyot alkotni sem. Noha halott anyám visszahozása miatt kezdtem bele a temetőmágusok titkos tudományának tanulmányozásába, ez a cél már nem mozgatott. Azóta már rég rájöttem, hogy aki meghal, az már sohasem fog visszatérni az életbe, még a sámánok sem támaszthatják fel őket. Keringett ugyan a legenda, mely szerint a sámánkirály még a holtakat is fel tudja támasztani, de az számomra megint nem volt opció, hiszen nem tudtam egyetlen szellemmel sem egyesülni, nem hogy a lelkek királyával. Tehát a lényeg, hogy tulajdonképpen céltalanul járkáltam a világban. Bár ez sem teljesen igaz.
Lehet, hogy az embernek látszólag nincs semmilyen célja, de a valóságban mindig van, még akkor is, ha ő nem is tud róla. Ha más nem, akkor az, hogy célt találjon magának, hiszen ez is egyfajta motiváció. Úgy hiszem ebbe a kategóriába tartoztam ez idő tájt én is.
Mivel a hírek nem foglaltak le, jobban mondva csak még rosszabb hangulatba hoztak, inkább félretettem őket és helyettük átnyergeltem a pókerre. De ebben sem lett szerencsém. Le sem merem írni, hogy mennyi pénzt vesztettem azon az egyetlen éjszakán. Még jó, hogy nem voltam szerencsejáték függő, mivel ezután az eset után soha többé nem pókereztem… az interneten legalábbis.
Már inkább hajnal lehetett, sem mint éjszaka, mire nyugovóra tértem, reggel pedig már utaztam is tovább az első vonattal, egyenesen a tengerpartig. Már csak pár órás út volt hátra, így nem kellett sokat kibírnom, mégis jól esett, amikor a sós levegő megcsapta az orromat, a lábaimat pedig kinyújtóztathattam a kocsi zötykölődése és a fülke szűke után.
A felhők ugyan még mindig eltakarták a napot, de legalább nem esett és a szél sem fújt már olyan őrülten, így tudtam tenni egy rövid sétát a parton. Még kisebb koromban jártam itt a szüleimmel egy véletlen folytán, és már akkor megtetszett a hely. Most pedig szintén okkal voltam itt. Nem a nosztalgia vagy a tenger szeretete vett rá, hogy eljöjjek, hanem az, hogy hallottam egy kiváló temetőmágusról, aki a környéken lakott, s akivel történetesen felvettem a kapcsolatot. Természetesen nem mindjárt a valódi célommal támadtam el, hanem csak szolidan érdeklődtem felőle, s elhintettem neki, hogy bizony tudok egyet s mást arról a világról is, melyről am emberek nem. A valódi célom persze az volt, hogy tanuljak és nem utolsó sorban, hogy elüssem az időmet, ami a jelen állapotomban eléggé rám is fért.
Naphosszat csak unatkoztam, és egyik számítógépes játékot a másik után játszottam, vagy filmet néztem, vagy a csontokkal babráltam, de nem nagyon jutottam velük egyről a kettőre. Noha a harci stílusom már kezdett fejlődni, a különféle fa és szalmabábúk már nem elégítették ki megfelelő módon a gyakorlási igényeimet. A csontokat már a legkülönfélébb módokon formáztam fegyverekké, és a kardomat, melyet Lorelei-nek neveztem el, szintén képes voltam már órák hosszat forgatni anélkül, hogy belefáradtam volna. Azt már észre is vettem magamon, hogy az izomzatom annak ellenére, hogy viszonylag sokat ülők a különféle műszaki termékek előtt, egyre inkább dagad, ami valószínűleg szintén a harci edzésekre vezethető vissza.
De visszakanyarodva a jövetelem céljára, az illető, akihez érkeztem, egy jó tizenöt évvel volt nálam idősebb, de amennyire utána tudtam nézni, sok újat tanulhattam volna tőle. Ha pedig elhangzott az utána nézés, nos, az megint egy érdekes kérdés. Ugyanis tudni kell azt is, hogy ráérő időmben nem csak játszom, hanem bizony hobbi szinten különféle programokkal is szoktam foglalatoskodni, melyek közül nem egy bizony tekinthető kémkedésre alkalmasnak is. Ebbe most mélyebben nem mennék bele, de mondjuk úgy, hogy bizonyos forrásokból képes vagyok az adatgyűjtésre, ha pedig úgy hozza a helyzet, a későbbiekben lehet, hogy erről is mesélek még. De már megint eltértünk a tárgytól. Szóval a tanárjelölt.
E-mailen keresztül vettem fel vele a kapcsolatot, mint levelezőpartner, ugyanis az egyik internetes fórumon megtaláltam a hirdetését, ami pont kapóra jött. Tehát vettem a bátorságot és írtam neki, ami egészen addig fajult, hogy most találkozunk is, ami persze az én ötletem volt. Persze előre leteszteltem azt is, hogy nem ferde hajlamú-e az illető, mert hát az problémát okozott volna, révén, hogy én nem voltam az, viszont ahogy rákerestem, azt is megtudtam, hogy nős, tehát ez a veszély nem fenyegetett, vagy legalábbis kicsi volt a valószínűsége.
De már megint nem a témánál vagyunk. Szóval sétáltam a tengerparton, és messziről már láttam is a házikót, amelybe éppen tartottam. Ez is jól mutatta, hogy nem hétköznapi emberrel van dolgom. Persze nem nehéz belátni, hogy az olyan beállítottságú és kaliberű személyeknek, mint Herr Francz vagy jómagam, nem volt tanácsos a nagyvárosok nyüzsgését vagy a tömbházak megfigyelhetőségét választani, sokkal célszerűbb volt a társadalomtól kissé jobban elszeparáltan élni.
Így volt ezzel a már említett német temetőmágus is, aki a legközelebbi várostól öt kilométerre lévő sivár fövenyt választotta ki, mint háza helyét, és meg is tudtam érteni, hogy miért. Ha tehettem volna, biztos vagyok benne, hogy én is inkább ilyen helyre költözöm, de sajnos már elköltöttem a lakásokra szánt pénzemet, így hát nem állt módomban újabb lakhelyet vásárolni magamnak. No persze nem panaszkodhattam azokkal az ingatlanokkal sem, melyek a birtokomban voltak, hiszen a legtöbb embernek ennyi sem adatik meg, de ez már megint egy másik történet.
A doktor, ugyanis még csak néhány éve él remeteként a feleségével, mert előtte egy kisebb kórház sebészeti osztályán volt főorvos, már jóval azelőtt kijött elém, hogy én elértem volna az épületet, s a háztól vagy kétszáz méterre találkoztunk.
- Guten Tag Herr Zerato! – köszöntött, mikor megfelelő távba értünk, s máris a kezét nyújtotta, széles vigyorral az arcán.
Engem ugyan irritált a mosolya, és a túlzott kedvessége is, de a céljaim most elsőbbséget élveztek, mint az efféle emberi viselkedésekhez való hozzáállásom. Tehát lenyeltem a nemtetszésemet és rákoncentráltam a feladatra. Megszorítottam a kezét, s viszonoztam a köszöntését is, aztán bekísért a házába.
Odabent már barátságosabb idő volt, mert a kandallóban égett a tűz, s a falak is lefogták a szelek, bár furcsa módón odabent is érződött a tengeri levegőre jellemző sós illat. A felesége is köszöntött, majd helyet foglaltunk egy asztalnál, s kaptam némi ételt, amely füstölt halból és salátából állt. Ehhez tudni kell, hogy halat nem eszem, ugyanis a szálkák miatt inkább a húst részesítem előnyben, a saláta önmagában meg nem valami tápláló étel az én olvasatomban, szóval újabb dilemma elé kerültem. Ezt is leküzdöttem, és bár a szálkák becsülettel harcoltak és karcoltak, főleg a nyelvemet, mégis én kerültem ki a csatából, és sikerült a házigazdáim kedvében járnom ezzel.
Ugyanakkor még csak ekkor következett az, amire már azóta vártam, hogy átléptem a küszöböt. Eljött a temetőmágiám ideje, s a halat, aminek a darabkái ott feküdtek előttem, villámgyorsan átalakítottam egy késsé, bár inkább fésűre hasonlított, de annyi baj legyen.
Herr Francz természetesen azonnal megértette, hogy miről is van szó, s nagy valószínűséggel a furyokum is érezhettem, de megelőztem, s mielőtt megszólalhatott volna, azt mondtam:
- Herr Francz, ich möchte von ihnen lernen. – azaz, hogy tanulni akarok tőle.

Tetszetős kis kezdést nyújtottál Zerato, a karaktered személyiségét nagyon jól kiemelte az időjárás, ez a sötét borongós idő. Továbbá egy igen érdekes kis tanár-diák szál kezd kibontakozni, különösen tetszett a német megvalósítás, és a nyelv ugye, semmit nem értek belőle így lehet hogy leírod hogy "a piros alma kék festékben hotdog" én akkor is ámulva nézek és olvasom utána a fordítást, de nem is zavar mindaddig ameddig ennyire jól beleiilik a történetbe. Nagyon örülök hogy japánon és amerikán kívül is gondolkodnak már ilyen korán is a játékosok, ezért meg is jutalmazom a találékonyságod 100Fu-val és a jackpot 20Fu üti a markod mellé Nem elkölteni túl hamar ... jah ez egy kaland.... mind 1 akkor se!

Hogyan tovább?

- Kifelé! – üvöltötte németül Francz, miután előadtam a kis magánszámomat.
A feleség, valahogy úgy nézett rám, mint aki menten elájul, és nem igazán tudtam hová tenni a dolgot. Én úgy hittem, hogy nem először lát ilyet az asszonyság, abban pedig szinte egészen biztos voltam, hogy a fickó számított arra, hogy azért keresem fel, hogy új ismereteket szerezzek tőle. Pontosan ezért volt annyira meglepő mindkettőjük reakciója.
A doktor ismét rám mordult, ezúttal még az előzőnél is hangosabban, ujjával pedig az ajtó felé bökött, mely kivezetett a házból. Egy ideig még hezitáltam, aztán mindenféle megszólalás vagy ellenvetés nélkül felálltam, s hátrahagyva mindent kisétáltam a kinti levegőre. A tenger közvetlen közelében most is fújt a szél, ráadásul nem is az a nyugodtabb fajta, hanem erőszakos és csontig hatoló. Ráadásként pedig a hőmérséklet sem volt túl magas, első tippre legfeljebb öt fokot mondtam volna, és akkor még optimistán néztem volna a dolgokat.
Egyik pillanatról a másikra elszállt a szállásom, az ételem, de még az esetleges oktatóm is, szóval azt hiszem, hogy érthető, hogy nem voltam épp feldobva. A legközelebbi településhez is hosszú út vezetett, gyalog meg főleg, tehát kétszeresen is ráfaragtam a történtekre.
- Én ezt nem értem. – morogtam magamban. – Mégis miért reagált így?
Egy ideig még ácsorogtam odakint, és már épp ténylegesen is készültem visszaindulni a városba, amikor is kinyílt az ajtó és kijött rajta a férfi. A hosszú, legalább tíz-tizenöt perces várakozás miatt, melyet a kellemetlen időben kénytelen voltam eltölteni, eléggé zsémbessé váltam, így még akár arra is fel voltam készülve, hogy összecsapjak Francz-cal, ha netán úgy hozná a sors.
- Es tut mir leid, Zearato. Ich kann diesen Fall erkären. – mondta mentegetőzve, és ahogyan ígérte, valóban el is magyarázta az okokat.
Elmondta, hogy a felesége nincs tisztában az ő múltját illetően, melyből azonnal megértettem, hogy mire fel volt ez a nagy felhajtás. Az mondta, hogy a feleségének azt mondta, hogy én biztosan csak egy bűvész vagyok, s mint köztudott, ő utálja a bűvészeket. Ezt követően a felesége lepihent. Aztán végül utánam jött, hogy mindezt elmondja nekem. Én egyre nyugodtabban hallgattam, és bár nem különösebben érdekelt senki magánélete, az meg végképp nem, hogy ha valaki miattam felizgatta magát, de azért megértően bólintottam, amikor a bocsánatomat kérte.
Azt mondta, hogy mielőtt segítene nekem, előbb el kell neki részletesen mesélnem az indokaimat, hogy miért is akarom használni az erőt. Ez persze érthető volt, bár nem tudtam, hogy pontosan mi is az, amit tolerálna és mi az, ami miatt még határozottabban elzavarna, mint az imént. Abban maradtunk, hogy többé nem megyek az otthonába, hanem másnap ő maga fog eljönni hozzám a városba.
Bár nem egészen erre a forgatókönyvre készültem, azért volt nálam elegendő pénz, és volt annyi szerencsém, hogy az egyik, a városban lévő fogadó utolsó szobáinak egyikét ki tudtam venni. Tudni kell hozzá, hogy a településen éppen sörfesztivált tartottak, amit a helyiek és a környező városok lakói igen kedveltek, én meg főleg, hiszen így biztos lehettem benne, hogy másnap a kutya sem fog emlékezni rám. Ám persze nálam sem ebben merült ki az egész ünnep. Ha már egyszer ott voltam és ha már így hozta a sors, hogy kénytelen voltam nyugton maradni, akkor már én is szórakozással ütöttem el az időt.
Na jó, az azért erős túlzás, ha azt mondom, hogy szórakozással, elvégre már nem is emlékeztem rá, hogy mikor voltam utoljára vidám, de ennek ellenére az italt nem vetettem meg. És nem tagadom, a sör volt a kedvenc nedűm mind közül, így ha lekenyerezni nem is lehetett vele, de azért néhány jó pont járt érte. Így történt, hogy a hatodik korsó után úgy döntöttem, hogy nekem már elég volt az ivásból, és inkább távozom, de nem volt az olyan egyszerű, mint ahogyan elsőre tűnt. A német emberek ugyanis köztudottan eléggé szép szál legények, a sörivás miatt pedig a magasságukkal jobbára csak a szélességük vetekszik. Na most, ha valaki tisztában van ezekkel a dolgokkal, akkor sem lett volna felkészülve arra, ami rám várt akkor.
Alig, hogy felálltam az asztaltól, melynél iszogattam, máris egy kellemetlenkedő egyénbe botlottam. Az imént szemléltetett embertípus tökéletes megtestesülése volt a magam nagyjából két méteres magasságával, a hasa méretei mellett meg egy söröshordó is nyugodtan elbújhatott volna.
- Azt hiszem, hogy erre már tökéletesen illik a szeszkazán kifejezés. – tűnődtem, hiszen olyan alkohol szaga volt, hogy szerintem több száz méterről is megéreztem volna, ha közeledik felém.
Ehelyett meg ott tornyosult majdhogynem az arcomban, ami valljuk be, nem volt valami kellemes élmény.
Valamit morgott is nekem, azt hiszem németül, de egy mukkot sem értettem belőle. Hogy ez részegségnek volt-e köszönhető, és ha igen, akkor ő nem tudott beszélni, vagy csak én nem értettem, azt nem tudnám megmondani, de annyi biztos, hogy semmi szépet nem mondott, és még ha nem is értettem egyetlen szót sem, majdnem biztos lehettem benne, hogy vagy valami nemi szervet, vagy az anyámat, vagy épp valami nem túl szalonképes cselekvést rejtett el mondandójában. Mindez a szeméből vált világossá, melyben hosszú és vastag vérágak húzódtak, és amely azt sugallta, hogy „most megfejellek te kis köcsög”.
Ennek pedig a fele sem volt tréfa, elvégre, bár kemény fejűnek tartottam magam, egy ekkora kopasz tekegolyó még engem is könnyen kiüthetett volna, így nem volt kedvem kipróbálni. Ahhoz, hogy netán a temetőmágus képességeimmel lógjak meg, túl sok néző volt, aki még ha olyan részeg is volt, hogy jól lehet a saját nevére nem emlékezett, azt azért nem mertem megkockáztatni, hogy az se derengene nekik, ha átszúrnám a behemótot a kardommal. Arról meg már végképp nem is beszélve, hogy ha netán haverjai is vannak, akkor amilyen bátrak lehettek már az elfogyasztott folyékony kenyér hatására, nem hittem volna, hogy nem rontanak rám. De ha még felteszi az ember, hogy mindez összejön, akkor sem sok reményem lett volna, hiszen ha már nem, a rendőrség biztosan felkutatott volna, és ha ők elkapnak, az még rosszabb lett volna, mint egy rakás részeg fószer.
Mindezek a gondolatok a másodperc tört része alatt átsuhantak a fejemen, és arra késztettek, hogy ne kötekedjek. Noha utáltam az embereket és nem érdekelt, hogy mit gondolnak róla, vagy ha a törvényeik szerint bűnözőnek bélyegeznek, azt azonban azért mégsem engedhettem meg, hogy csak úgy börtönbe zárjanak.
- Majd ha elég erős leszek ahhoz, hogy mindet megöljem egyszerre. – döntöttem magamban, és inkább félre álltam, hogy el tudjon haladni mellettem a szekrény, miközben továbbra is mérges tekintettel méregetett engem. – Köcsög. – gondoltam lenézően, de persze több eszem volt annál, sem mint hangosan is kimondtam volna.
A kis közjátékot követően birtokba vettem a szobámat, ami a harmadik emeleten volt. Az ablaka az utcára nyílt, ahol a fesztivál miatt elég nagy volt a hangzavar. Jobbára részeges csetepatéjának hírnökei tódultam be, ahogy kinyitottam az ablaktáblát, de vegyült bele távoli zeneszó, macskák nyávogás és visítása, hogy egymással viaskodnak, és még ki tudja milyen egyéb zörejek.
- Az emberek már csak ilyenek. – tudatosítottam magamban lemondóan. - Mindig csak a bajt keresik, meg a vitát, de soha sem képesek megegyezésre jutni. Az alkohol csak felszínre hozza a valódi énjüket.
Valóban ez volt a szemléletem, bár ez azonnal el is gondolkoztatott. Én ugyanis félre álltam odalent, holott bennem is volt már egy jó adag a szeszből.
- Lehet, hogy hibás lenne az elméletem? – morfondíroztam, majd arra jutottam, hogy csupán annyiról van szó, hogy nem ment el teljesen az eszem, ezért engedtem, nem pedig azért, mert az lett volna a valódi énem. – Milyen ostobaságokon is járatom az agyam. – nevettem ki végül saját eszmefuttatásom, s lerúgva magamról a cipőmet nekiláttam, hogy kioldjam a nadrágom is.
A szobához szerencsémre volt külön fürdőszoba is, bár eléggé sokalltam, hogy mindössze ennyi kis extráért mennyivel többet kér a tulaj, mint bérleti díj. Arról azonban hallani sem akartam, hogy másokkal osztozzak a zuhanyon, pláne nem egyszerre, hisz egyébként minden szintnek egyetlen közös fürdőszobája volt, ahol több zuhany is sorakozott egymás mellett. WC még így is csak közös volt, de valamiért azt éreztem, hogy ez nem is olyan nagy baj, elvégre legalább nem a saját szobám lesz büdös, ha netán dolgom akadna a mellékhelyiségben.
Miután az övemet kioldottam, s a nadrág is lekerült rólam, odadobtam őket az ágy melletti székre, melléjük vágva a pólómat is. Mindössze két napra elegendő váltás ruhát vittem magammal, bár akkor már nem tűnt túl jó ötletnek, hogy így cselekedtem.
- Bepakolhattam volna több pólót is, még bőven elfértek volna. – korholtam magam, miközben előtúrtam egy tiszt felsőt és egy alsónadrágot a csomagjaimból.
Ezeknek is érdekes történetük volt, hiszen, mivel repülővel érkeztem, így poggyászként voltam fenn a gépen, ám leszálláskor valami nem stimmelt, így elkeveredtek a cuccaim. Mivel sietnem kellett, hogy Francz-cal találkozhassam, így nem volt időm végig várni, míg előkutatják a holmim, hanem eljöttem a reptérről. Ezt azért tehettem meg, mert szerencsémre volt annyi eszem, hogy a tárcám, melyben az irataim is volt, a zsebemben hagyjam, tehát a legfontosabb dolgaim megvoltam, s csupán ruhák voltak a táskában.
Aztán nem sokkal az után, hogy a tanítómnak remélt férfi visszaküldött a városba, érkezett egy telefon a mobilomra, hogy megtalálták a csomagomat. Akkor már megvolt a szobám, így kihozattam a reptérről a fogadóba, ahol megszálltam, még ha ez nekem nem is volt egészen ingyen. De mindez már a múlté volt és nem is nagyon foglalkoztam vele, inkább az előttem álló dolgok izgattak.
- Kíváncsi leszek, hogy mi sül ki ebből. – tűnődtem, majd bementem a fürdőbe, s miután lezuhanyoztam, tiszta ruhába bújtam, s elvégeztem az egyéb szokásokat, mint például a fogmosás, végre következhetett a jól megérdemelt alvás. – Majd holnap minden kiderül. – nyújtóztam el a takaró alatt, és a nyitott ablakon betóduló zajok ellenére is olyan könnyen aludtam el, mintha már hetek óta ébren lettem volna.
Hiába… ezt teszi velem, ha elegendő alkoholt iszom.

Hmm elég laza kis kaland volt, de mégis a lazaság mögött éreztem a bújtatott izgalom fokozást, hogy "majd kiderül nemsoká minden". Összességében jó kis kaland volt, kíváncsi vagyok mire jut a karaktered majd és hogy mit tanul Francztól.

Jutalmad 100 Fu

LEVEL UP !!! Gratulálok