A zokogó erdő (Christine)

Az ide jutást teljes mértékben rád bízom, mivel ez csak egy kis község (bocsánat a küldetés leírásában elírtam) így reptere nincs, de azon kívül bármivel könnyen meglehet közelíteni a Dél-Olaszországi helyszínünket. Igen picike helyet fed le maga a település, nem áll csupán egy fő útból, és egy hozzá kapcsolódó körülbelül tíz-húsz utcácskából. Bár csupán egyetlen egy fogadó féleség van, ne csüggedj, van szabad szobájuk! Az utcákat főként beton borítja, az egyetlen dolog ami szemet szúrhat mindenkinek, az a város büszkesége, a templom amit még a tizenhetedik században húztak fel a főút mentén.
A község problémája hirtelen turista látványossággá változtatta az egész környéket. Így természetesen nem te leszel az egyetlen aki a furcsa jelenség iránt érdeklődik. Az első posztodban teljes szabadságot kapsz, nem történik pillanatnyilag semmi, a végén viszont a szállás helyedre térj vissza. Nem kell feltétlen a fogadót választanod, ha esetleg van valami jobb ötleted e helyett!

Posztolási határ idő jelen esetben nincs!
A minimum szavak száma pedig, legyen 100.

Hajrá!

Alighogy visszaértem a kikötőből, Mauro a már nyugdíjas főbérlőm lépett ki az ajtón, halálra vált tekintettel, kisírt szemekkel. Gyorsan elé léptem és megfogtam a vállainál.
- Mi a baj Mauro bácsi? Angela nénivel történt valami?
- Nem.- szipogta az öreg.
- Tessék - nyújtottam neki egy másik zsebkendőt. Abba ő gyorsan kifújta az orrát, majd leültünk a bejárat előtti kis padra.
- Most hívott a bátyám Matteo. A legidősebb unokájának ma hajnalban akadtak rá a holtestére az városuk mellett erdőben.
- Ez szörnyű. Hogy történt?
- Épp az a legnagyobb baj, hogy senki nem tudja. Amikor a járőr rátalált a vízmosásban feküdt halálra rémült kifejezéssel az arcán. Matteo mondta, hogy majd még szól, ha a kórházból kap újabb híreket, de addig is… - próbált felállni az öreg, de a sok sírástól gondolom megszédülhetett egy kicsit, mert szinte azonnal vissza is rogyott mellém.
- Maradjon még egy kicsit ülve.
- Christine igaz, hogy csak nem régóta laksz itt nálunk, meg Angela-val sokkal többet szoktál beszélni, de…
- Igen?
- Megkérhetlek , hogy holnap elkísérnél engem San Giorgio Albanese-be? - A kérésére egyből felemeltem a fejem. A kérése tényleg váratlanul ért, de látva azt a hatalmas szomorúságot és félelmet az arcán, nem tudtam nemet mondani neki.
- Persze, hogy elkísérem Mauro bácsi. Viszont nekem is lenne egy kérdésem?
- Hm?
- Miért szeretné, hogy menjek? - Az öreg nagy levegőt vett, majd egy hatalmasat sóhajttt.
- Mert félek. Félek attól a helytől, a bizarr legendáitól, amiket apánk mesélt nekünk gyerekkorunkban...de legjobban...a város lakóitól félek. - Szomorúan néztem az idős bácsira, az ő szemeiben ellenben most valami furcsa kis reményt láttam tükröződni. Már vettem volna a levegőt beszédhez, de ő megelőzött. - Te viszont nem féled ezeket, és nem érdekel, mit mondanak az emberek. Biztonságban érezném magam melletted. - Itt egy picit nekem is elkezdett párásodni a szemem, viszont a  viszonylag normálissá fokozódó hangulatnak betett az, hogy Demondo elkezdett morogni a hátamon. Még szerencse, hogy Mauro bácsi már eléggé nagyot hall, és a környéken se járt senki sem akkor éppen.
- Még ma megtudjuk rendelni a jegyeket, és holnap már az első vonattal indulhatunk is.
- Most akarsz menni az állomásra? - Hökkent meg a papus az órájára mutatva - Még taxival is messze van, úgy meg főleg hogy ilyenkor megy mindenki haza, és az utakon csak araszolva lehet közlekedni.- Felnevettem.
- Erre jó az internet Mauro! Előre megtudom a jegyeket kérni, és majd holnap ott  az állomáson átvesszük.
- Ez furcsa - fogódzkodik a karomba, miközben lassan megindultunk befelé vacsorára - én azt hittem az internetre csak képeket lehet feltenni…


Aznap este

- Mi volt a bajod délután? Nem tetszik, hogy valaki a segítségünket kérte?- Szokásához hűen, Demondo most sem szól egy szót sem, csak morog, és belülről próbálja vagdosni a rárakott fáslit.
- Nyugodj már meg! - Csapok rá, mire ismét elhalkul.
- P-poveglia…- suttogja halkan. Kelletlenül a számba harapok. Tudom, hogy volt valaki a szigeten… de Mauro bácsi is…basszus…
- Pár nap csúszást kibír a keresés. - Mondom oda mérges fémeszközömnek - És ha már keresés. - nyitom fel a laptopot - Jobb, ha egy kicsit utánanézek annak a hires-hirhedt erdőnek és a mendemondáinak…

Másnap

A korai reggeli kelés meghozta a gyümölcsét. Kissé fáradtan és éhesen, de már délelőtt megérkeztünk a kicsi vasútállomáshoz, ahonnan csak egy éppen hogy látszódó földút indult el a buja erdőség irányába. Mikor próbáltam jobban szemügyre venni a terepet, egy  közeledő porfelhőre lettem figyelmes, ami egyenesen felénk jött. A felhőből végül előtűnt egy öreg, rézszínű Lancia autó, amiben egy pocakos, kopasz úr ült.
- Matteo! - Lépett ki mellőlem Mauro, majd a megszólítottal szoros ölelkezéssel köszöntötték egymást. Bár mindkettejük arcán volt némi boldogság a viszontlátás öröme miatt, szinte vágni lehetett a legevőben a fájdalmat mely ezzel egy időben átjárta őket.
- És ki  ez a kis bambina, testvér? - Kérdezte Matteo rám mutatva sok gyűrűt viselő ujját.
- A nevem Christine Carytus. Örvendek. - Nyújtom kézfogásra a kezemet, de az öreg inkább megragadj és egy csókot lehel rá.
- Ő a kísérőm.
- Sajnálom, hogy ilyen gyászos időben kellett ellátogatnod a városunkba Christine - horgasztja le a fejét Matteo - de kérlek, érezd otthon magad.
- Van egy olyan sejtésem,hogy tényleg olyan lesz, mint otthon - mondtam félhalkan, miközben megállás nélkül az erdőt fürkésztem, és Demondo is megint belekezdet a morgásba. Van itt valami nagyon nyugtalanító...

Ahogyan döcögtünk az öreg kocsival a városka felé, úgy volt időm felmérni a körülöttünk lévő tájat. A szántóföldek dúsak és zöldek voltak az éppen növekedésben lévő terményeknek hála, láttam egy nagyobb nyájat az egyik közeli dombon elhaladni. Minden olyan nyugodt volt. Már már túlzottan is. De csak addig maradtam ezen az állásponton, amíg be nem értünk a városba. Régen éreztem már ennyi haragot és félelmet összezárva ilyen kis helyre. A macskaköves út dobálta az autót kegyetlenül, és vele együtt minket is egészen addig, míg el nem értünk Matteoék házához. Az utcában lakók vagy a járdáról, vagy a házukból az ablakon keresztül, de egy emberként kezdtek el minket vizslatni az öreggel. Nem volt valami jó érzés…
- Kérlek bambina ne is törődj velük. - suttogta a nem sokkal előttem menetelő öreg - ezek csak a pletykához és a mondvacsinált ügyekhez értenek! - Szólalt fel eréjesebben, mire a figyelők zavartan elkezdtek továbbhaladni. Valamivel nyugodtabban fújtam ki a levegőt, és köszönetképpen a fejemet megbiccentettem Matteo felé.
Ő csak mosolygott, majd ajtót nyitott. Érdekesek ezek az itáliai házak. Kintről sokkal kisebbnek tűnnek, mint ami a valós méretük. Matteoék háza is belülről valami eszméletlenül tágas. Bent a nappaliban fogadott minket egy idős hölgy, akit én Matteo feleségeként azonosítottam be. Szomorkás arccal megöleli a férjét, majd Mauro bácsit is, végül engem.
- Az én nevem Florencia. Sajnálom, hogy ilyen gyászos időkben kellett találkozunk.
- Fogadja őszinte részvétemet. - öleltem át én is a nénit, majd miután az ölelkezés abba maradt, bevezetett minket egy másik szobába, ahol még pár fekete ruhás személy volt. Amint beléptünk a helységbe, egyből magamon éreztem a tekintetüket, ami hol kérdőleges volt, hol pedig rosszalló. Az egyik lefátyolozott arcú hölgy végül mogorván megszólal.
- Ki hozott egy kívülállót egy ilyen eseményre? - Mauro bácsi, érezve a hangulat komolyságát, megköszörülte a torkát
- A hölgyet Christine Carytusnak hívják. Ő kísért el, mivel Angella nincs olyan állapotban, hogy utazni tudjon, és én sem vagyok olyan jól, hogy egyedül jöhessek,
- Akkor miért jöttél egyáltalán?- CSattan fel a nő, mire Matteo is felszólal.
- Elég legyen Matilde! Ez most nem a vita ideje!
- Te csak meg se szólalj, drága apósom - kárált tovább a nő, eléggé megnyomva a “drága” szót - hiszen a te családi átkodnak köszönheti a fiam a halálát!! - Erre a mondatra mindenki felkapta a fejét. Mauro és Matteo feje a vörös minden árnyalatában pompázott tőle.
- Ezt még egy rokontól se türöm, nemhogy tőled. - Mondta Matteo ökölbe szorított kézzel. Florencia láthatóan próbálta  nyugtatni a férjét, de nem hatott.
- Óh, szóval nem tartasz a családod tagjának?
- Hidd el jobban örültem volna, ha fiam mást vesz el egy átmulatott részeg este után, de…
- Ne keverd ebbe bele Giovannit!
- Kérlek, mindketten hagyjátok abba! - kiáltott fel az eddig az egyik sarokban ülő lány. Olyan - 17-18 körüli lehetett és egy kisebb, síró gyereket próbált lecsendesíteni - a bátyám halott, ti meg csak saját magatok mellét döngetitek! Szálljatok már egy kicsit magatokba. - Végre a két vitatkozó fél elcsendesült, a nő visszaült a helyére és kivette a lány kezéből a kisgyereket.
- Mikor lesz itt Alba a kocsival?
- Hamarosan. Miután a koporsót betettük, közösen elmegyünk a templomba a szertartásra.
- Rendben. - Óvatosan odaléptem Mauro mellé.
- Ugye nekem nem kell mennem a szertartásra?
- Nem kell, csak  szűk család veszt részt benne. De több óráig fog tartani, mit fogsz addig csinálni?
- Körbe kérdezhetek addig. Hátha valaki olyasmit tud, amit mi nem.
- Hm….- horgasztja le a fejét az öreg - nem hiszem, hogy a helyiek nagyon szóba fognak veled állni.
“Ki mondta, hogy az élőkkel akarok beszélni?” - gondoltam. - Ne aggódjon Mauro bácsi, megoldom.


Valamivel később, a temetőben

Érdekes módon, amilyen szép időnk volt eddig, most olyan hamar fordult át az egész viharosba. A fák ágait rendesen rángatta  szél, és egy-két elszáradt virágcsokrot leszedett a sirokról. Demondo is eléggé morgott a hátamon. Le is vettem a hátamról és lassan leoldottam róla a kötéseket. Minél inkább lekerültek róla, annál jobban éreztem a szellemek jelenlétét, mire végeztem addigra már teljesen körülvettek. MIndenféle alak volt közöttük fiatal, öreg, férfi, nő, gyerek.
- Itt van köztetek Matteo Vangali unokája? - kérdem, erre kiválik egy idősebb hölgynek a szelleme. Szomorúan megcsóválja a fejét.
- Akik az erdőben halnak meg, azoknak a lelkei az ő területén maradnak. Nem lelnek feloldozást.
- Kinek a területén? Többen is vannak? Kérlek, beszélj, hadd segítsek rajtuk!
- Minek segíteni nekik?! - csattant fel egy véres fejű férfi szelleme - maguknak keresték bajt!
- Mit tettek és kik? - ismét a nő lebegett közelebb.
- Valami kimondhatatlant. Nem pont a most meghalt fiú volt a tettes, de...az apák vétkei a gyermekekre is szállnak.
- Mit tettek? Matteoék?
- Még előttük történt mindez ifjú hölgy, ám ő nem felejt és nem tesz különbséget.
- Kicsoda?
- Az erdő boszorkánya…- amint ezt kimondta, egy nagy csattanást lehetett hallani, és az egyik közeli fáról egy izmosabb ág letört és megindult felém. Demondo persze megállította az ágat, viszont mikor vissza akartam fordulni, a szellemek már eltűntek. Az a valami elriasztotta őket.
- Ki...Vagy???!!!- Kérdezte egy ijesztően magas, női hang. Rátettem a már zöldes árnyalatban izzó Demondot a vállamra.

“Az vagyok, kinek élő nem parancsol, s én parancsolok minden holtnak”