A múlt fantomjai.

Áldozati bárányo..... izé játékosok:
- Raidoku Hayate
- Ryutoshi Kurasai
- Fumetsu Zerato

A feladat a következő kadétok! Egy furcsa Furyokut éreztek amely ismeretlen irányból érkezik és a város által nyújtott kényelmek már nem is tűnnek olyan csábítónak mint amilyennek elsőre tűntek ebben a nyári hőségben. Az ismeretlen ámde erős Furyoku túlságosan piszkálja a fantáziátokat, így mindannyian félredobva a mindennapos teendőiteket indultok el, hogy felkutassátok a forrást.

- Raidoku
Te épp egy városban vagy a kontinens nyugati felén, a préri környékén. A városba csupán az utazásvágy csalt és semmi célod nem volt ott így a város adta lehetőségeket élvezed éppen, mikor egy furcsa érzés kerít hatalmába. Az erős Furyoku a sivatag felé csal téged, a száraz és halállal sújtott terület felé, de az érzés amely hatalmába kerít túlságosan is csábító, hogy figyelmen kívül hagyd. A szellemedet rossz érzéssel tölti el ez a furcsa erő, így ellenkezik a felderítő akció ötletével. Posztod addig tartson, hogy elindulsz a sivatag felé.

- Ryutoshi
Te egy erdő közeli kis halászfaluban pihensz, éppen egy hosszú túra közepénél jársz mikor rád esteledik. Az erdőben versz tábort és az éjszakát tábortűz mellett töltöd. Amikor álomra hajtanád a fejed hirtelen egy furcsa hangot hallassz az erdő mélyéről és a hanggal együtt egy erős és furcsa Furyokut is érzel. A lágy női dúdolás és a furyoku együtt nagyon vonzónak tűnik, így felkerekedsz hogy megtudd a forrását, a szellemed veled is ellenkezik, mivel őt is egy borzasztó érzés keríti hatalmába.

- Fumetsu
A te helyzeted annyiban tér el, hogy te egy másik város utcáit koptatod, mikor az erőteljes furyoku hirtelen megcsiklandozza a pók ösztöneid. Az erő egy közeli kissé lepukkadt falu felől jön amely a sivatagban peremén van. A posztodban szeretném, ha a helyiektől szereznél valamennyi infót a környékről és arról a faluról (nem sokan lakják, és tele van romokkal.) A posztod addig tartson, hogy elindulsz a romos falu felé.

Unalom. Nem, inkább várakozás. De mégsem, inkább egyik se. Vagy mindkettő. Várakozás valami olyanra, amiről nem tudja az ember, hogy mi is. Valami ilyesmi állapotban voltam éppen, amikor egy kisvárosban sétálgattam, különösebb cél vagy ötlet nélkül arra nézve, hogy mit is akarok csinálni. A nap folyamán már meglátogattam egy sörözőt, és megnéztem néhány helyi nevezetességet is, de valahogy egyik sem kötött le. Se a templom, se a múzeum, de még a hírhedt helyi pálinkafőzde sem, pedig az ital sokszor felcsigázta az érdeklődésem, de ezúttal hidegen hagyott.
Unottan mászkáltam, csak hogy elüssem az időmet estig, s visszatérjek a szállodába, ahol már előre lefoglaltam egy szobát magamnak. Délután volt, a Nap pedig hevesen tűzött, így leülte egy szökőkút mellé egy padra, ahol egy méretes fa árnyékot is biztosított.
- Ez a meleg nem nekem való. – gondoltam, miközben elővettem egy üveget, melyben víz volt, s amit a nem messze lévő közértben vettem néhány órája.
Mikor belekortyoltam máris rájöttem, hogy hiba volt magammal cipelnem, hiszen a napon nem csak én aszalódtam össze, hanem a lötty is megposhadt s megmelegedett, így hát egy korty után inkább ki is öntöttem a földre, az üveget pedig eldobtam, csak amolyan hanyag mozdulattal a padtól pár méterre lévő kukához, amibe nem találtam bele. Viszont lusta voltam rá, hogy felálljak és felvegyem a földről, így hát hagytam, hadd legyek környezetszennyező egy kicsit. Azért is mertem ezt megengedni magamnak, hiszen bár az állatokat szerettem, s a növényekkel sem volt gondom, az emberek újabban kezdtek egyre inkább irritálni. Szóval a város közepén nyugodtan szemeltem, legfeljebb a városlakókat fogja zavarni, az meg nem érdekel.
Így ücsörögtem ott vagy egy fél órát, aztán hirtelen megcsapott valami. Noha még kezdő szinten voltam, azonnal tudtam, hogy furyoku van a dologban, méghozzá nem is kevés.
- Honnan jöhet ez az erős furyoku? – tűnődtem, miközben azt kutattam a szememmel, hogy melyik irányból jött a lökéshullám.
Az irány egyértelműen nyugat volt, s amint megtettem néhány utcányi utat, kilátásom is nyílt a sivatagra, azon belül pedig a távolban, mintha újabb épületek lettek volna. Azt is lehetségesnek tartottam, hogy csak egyszerű délibáb, hiszen ezen a környéken, ráadásul úgy, hogy nem is ittam, ez nem lenne meglepő. Ezen szerencsétlen melléfogás elkerülése végett tehát arra a döntésre jutottam, hogy kénytelen leszek feladni eddigi tartózkodó viselkedésem egy egészen rövid időre, hogy szóba elegyedjek páremberrel, hogy megtudjam, mi is vár rám a sivatagban.
Szerencsére így vagy úgy, de szükségem volt valami innivalóra, így hát ismét benéztem a kisboltba, majd mikor letettem a pénztárhoz az újabb üveg ásványvizet, miközben kikotortam a zsebemből a tárcámat, pár szóval meginterjúvoltam a pénztárost:
- Mondja csak kisasszony, tud valamit a várostól nyugatra lévő romoktól? – tettem fel a kérdésemet, majd elkezdtem kiszámolni a fizetendő összeget apróban.
- Nincs ott semmi. Csak sok kő, meg némi gaz. – válaszoltam, mialatt a kezébe helyeztem az érméket.
- És vannak ott lakosok is? Úgy értem… él ott valaki? – faggattam tovább.
- A fene se tudja. – rakta el a pénzt, miután megszámolta, hogy mind megvan-e. – Egyesek ezt mondják, hogy vannak olyan őrültek, akik ott élnek a romok közt, de szerintem nincs ott senki. – elégítette ki a kíváncsiságomat.
- Köszönöm. – feleltem, s felkapta a vizemet kimentem a boltból.
Tanulva előző hibámból, ezúttal húzóra ittam meg a frissítőmet, meggátolva, hogy ismét ihatatlanná váljon, csakhogy ez egy újabb problémát vetett fel. Noha a hasamba belefért az itóka, a hólyagom szinte azonnal jelezte, hogy neki bizony nem tetszik a helyzet, és ha nem csinálok valamit gyorsan, akkor ő bizony mossa a kezét én meg moshatom a gatyámat. Szóval keresnek kellett egy slozit, méghozzá minél gyorsabban. Nem volt könnyű menet, de röpke tíz percnyi kutatás után rátaláltam egy fizetős helyre. Sajnos az árat csak utólag néztem meg.
- Ez kész rablás! – méltatlankodtam, ugyanis többet fizettem azért, hogy egy adagot kiadjak magamból, mint a vízért, amit vettem.
De hát nem volt mit tenni, ha már egyszer így alakultak a dolgok, akkor kénytelen voltam virítani a lóvét, majd miután ezzel is megvoltam, nekivágtam a reményeim szerint nem túl hosszú sétának át a sivatagon, egyenesen a romokhoz, amiről információkat kaptam nemrég.

Ryutoshi sajnos brutális módon egy KOituszi Transzfesztátor áldozata lett, így nélküle kell folytatnunk az utunkat.... egy perc néma csendÉS MÁR FOLYTATJUK IS!

Hayate:
A sivatagi körülmények között túrázol már órák óta, mikor kezded érezni a hátrányait a száraz levegőnek és a tikkasztó hőségnek. Talán nem volt olyan jó ötlet elindulni elegendő étel-ital nélkül, az e kevés ami van nálad az is hamar elfogy az út alatt, de érzed hogy minden lépéssel közelebb kerülsz a célodhoz. Az erős Furyoku a közeli hegyszirtek felől jön. A szirtek szigetek módjára emelkednek ki a sivatag homokjából és elég árnyék van a lábuknál, talán vizet is találhatsz arra, így követed a Furyoku nyomait a sziklák felé, mikor egy lágy női hangot hallasz dúdolászni a szélben. A szellemed nem hall semmit de az eddigi félelme a furcsa energiától egyre csak fokozódik, te viszont megbabonázva követed a hangot és az energiát mindenféle félelemérzet nélkül. Valamiért biztonságot adó érzés áraszt el amikor a hangot hallod, és mindig akkor hallod amikor jó irányba indulsz el a sivatagban, annyira leköt a követés, hogy arról is megfeledkezel, hogy szomjas vagy éhes vagy. Barangolj el a sziklák mélységébe, majd próbáld meg kideríteni miféle élőlény, vagy sámán élhet egy ilyen helyen, a nyomozásban segítségedre lehetnek a sziklaszirtek aljára festett jelek amelyek ritkán talán egy hegyes csak egyenként találhatók. A jeleket még annó vérrel festették fel, a vér már rászáradva ábrázolja a jelet amely mégjobban piszkálja a kíváncsiságodat.

A vérrel festett jel:

Spoiler:

Fumetsu:
A romok felől érkező Furyoku egyre erősödik. Már a logikus gondolkodásod és rideg érzéseid is eltompulni látszódnak, ahogy egyre közelebb kerülsz ehhez az energiaforráshoz, és csupán arra koncentrálsz, hogy kiderítsd a forrását. A romok helenként omladozva szétesnek, mikor elsétálsz előttük. A faluban egy lélek sincs, mintha egy természeti csapás súlytott volna végig itt, de érdekes módon a közeli várost nem sújtotta semmi, és a lakosai sem tudnak semmit erről a faluról. A szél furcsa formációkban kavarog a falu körül. És a romok űrként tátongó rései között a szél furcsa hangokat hallat. Mintha egy női hang dúdolása lenne. Érdeklődve kutatsz a forrás után ám mindenhol csak sötét szobák és kihalt házak fogadnak. A falu közepén álló téren egy templomot találsz, a templom kitört ablakain kerezstül furcsa , már számodra ismerős dallamot fúj a szél. A templomba a főkapun keresztül nem tudsz bejutni mivel hatalmas vasrudak reteszelik be a bejáratot. Keresnek kell hát egy bejáratot a templomba. Posztodban juss be a templomba és belső nagyterembe.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet erre jönni! - szid le Raidoku miközben a sivatagban eszi meg a maradék fagyiját.
- Nem úgy volt, hogy felezzük azt a fagyit?! - kérdezem, felháborodva erre csak gyorsan lenyeli inkább.
- Elfogyott… - feleli szomorú hangon mintha akart volna adni belőle.
- Ötszáz fok van ebben a tetves sivatagban… - lihegem mérgesen – Veszek egy fagyit az útra, te meg az első öt percben benyomod az egészet… - motyogom tovább miközbe letörlöm az izzadtságot a homlokomról – ÉS A LEGJOBB AZ EGÉSZBEN HOGY ELTÉVEDTÜNK EGY SIVATAGBAN ÉS PISILNEM KELL! - üvöltöm fel és erre Raidoku-ból röhögő görcs tör ki.
- Hayate… Egy sivatagban vagyunk, oda hugyozol, ahova akarsz! - nevet, majd odébb száll, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, elkezdem kiüríteni a hólyagom, szépen beleírom a homokba a nevemet, amikor hirtelen meghallok egy angyali hangot.
- Ez csodálatos… - mondom, miközben felhúzom a nadrágom és elindulok a csodás hang irányába.
- Ilyen jót hugyoztál? - szól mögülem Raidoku, de én csak megyek a hang irányába – Hayate! Várj már meg mi ütött beléd? - mondja, majd egyszer csak elhallgat – Még mindig nem tetszik nekem ez az erő… - hallom távolról Raidoku hangját – Várj már meg te szerencsétlen! - repül mellém, de én csak a hangot követem szó nélkül, egészen addig ameddig meg nem látunk néhány szigetet a távolban… Szigetet? Ekkor észreveszem, hogy nem szigetek hanem hegyek amik kiemelkednek a homokból… De furcsa, amint közelebb értem a sziklákhoz a hang tisztán kivehető dúdolássá változik, egy lágy angyali női dúdolássá.
- E-elképesztő… - suttogom, mikor az egyik sziklához érek a hangot követve és egy hatalmas vörös szimbólumot veszek rajta észre – Vajon mi lehet itt? - kérdezem, miközben végigsimítom a sziklát, és érzem, hogy a jel valamilyen furcsa sűrű festékkel van felfestve… egy hatalmas X amire az van írva, hogy LWSA – Raidoku? - fordulok felé, hatalmas szemekkel.
- Ó hát észhez tértél végre? - mondja gúnyosan.
- Mi az a LWSA? - döntöm balra a fejem kérdően.
- Honnan tudjam? - nézi meg közelebbről a jelet, és amikor nagyon-nagyon közelről megnézte, akkor nagyon megdöbben.
- Rájöttél mi az a LWSA? - csillan fel a szemem.
- Nem… Ez vérrel van idefestve… - feleli megdöbbenve, de én valahogy meg se lepődök… a sivatag közepén egy szikla még szép, hogy kinyírtak itt valakit. Már csak egy kérdés maradt? Hol a szellem?
- HÉÉÉÉÉÉ! - kiálltok be az egyik járat felé – Van itt valaki? - kérdezem nagy hangerővel, de csak a visszhang jön vissza.
- Ugye nem akarsz be…? - kérdezné Raidoku, de akkor már el is indultam a dúdolás irányába. Már egy jó fél órája bolyonghatok, de még semmit se találtam, csak néha egy-egy ilyen fura jelet… Vajon mit jelenthet a LWSA? Ki dúdol? És Raidoku miért ette meg a fagyimat? Remélem nemsokára választ kapok a kérdéseimre…

Atsui, ami szülőhazám, Japán nyelvén annyit tesz, hogy meleg. Leginkább ezzel a szóval lehet jellemezni az utamat a romos település felé. Mindenfelé homok, és a változatosság kedvéért még egy kis homok, és amikor az ember azt gondolná, hogy most már mindjárt ott van, és végre felért a dűne tetejére, akkor lepillant, s meglátja, hogy ismét le kell ereszkednie, de csak azért, hogy megmássza a következő emelkedőt. Ugyanakkor minél közelebb is kerültem, mintha csak egy mágnes felé tartottam volna. Egyre kevésbé érdekelt már a hőség és a sok homok a cipőmben, egyre csak mentem előre, hajtott a kíváncsiság. De a sok viszontagság ellenére legalább abban biztos lehettem, hogy jó irányba megyek, hiszen a furyoku erőssége egyre csak növekedett, mígnem végre el nem értem a falu határát. Eddigre már az összes vizet, melyet még a szomszéd városban ittam, azt hiszem kamatostul kiizzadtam, de hát mit volt mit tenni?
A határt habozás nélkül léptem át és itt-ott néhol még kemény, valószínűleg valamilyen sziklaféléből készült kövezett utca maradványai kerültek a lábam alá, ami nagy kontrasztot jelentett a sivatagi talajhoz képest. A házak eléggé lepukkant állapotban voltak, magam sem tudtam eldönteni, hogy csak a véletlen műve volt-e, vagy valami köze volt hozzám, de néhány gerenda vagy kődarab pont akkor gondolta úgy, hogy egy kicsit helyet változtat, mert nem jó neki ott, ahol éppen volt, amikor elsétáltam a környéken, így olyan benyomásom volt, mintha csak egy élő organizmusban sétálnék, amely reagál a jelenlétemre. De ez persze abszurd és lehetetlen volt, így nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az egésznek.
Ami ennél sokkal jobban foglalkoztatott, az az volt, hogy egy lélek sem volt közel s távol, pedig arról sem számoltak be nekem, hogy az itteni lakosok például a városba menekültek vagy költöztek volna. Ha viszont nem így volt, akkor jogos volt a kérdés, hogy mégis hová lettek? Amennyire a látóhatárt ki tudtam venni, más irányokba nem volt lakott vagy akár lakható terület, csak az, amerről jöttem. És ami szintén érdekes volt, az a szél volt. Mintha meghatározott módon, kialakított csatornákban fújt volna, a romok repedései és az üresen tátongó ablak és ajtónyílásokon úgy fütyült, mint egy részeg a kocsmában, ha egy jó nőt lát. Összességében tehát különös volt, de ezt még mindig lehetett fokozni. És hogy mivel? A szél nem csak keltette a hangokat, hanem mondhatni hozta is.
- Hát ez meg mi lehet? – tűnődtem.
Egészen olyan volt, mintha emberi hang lett volna. Valamiféle ének, de még inkább dúdolás, amelyről még azt is sikerült megállapítanom rövid hallgatózás után, hogy valószínűleg egy nőtől származhat a hang.
- Vagy lehet, hogy csak a szél játszik velem? – tanakodtam, de az biztos volt, hogy a furyoku még mindig ott volt, és ahol furyoku van, ott van a forrásai is, legyen az egy szellem, egy sámán, vagy valami más.
Tovább sétálgattam, s be-bekukkantottam egy-egy házba a hiányzó ablakok biztosította nyílásokon, de odabent is csak ugyanolyan lepukkant és kopár látkép tárult elém, mint ami a kinti világ is volt. Több kisebb utcán bolyongtam végig, mire végül elértem egy nagyobb nyitott térhez. Talán piac vagy ahhoz hasonló lehetett egykor, de most itt is csak hébe-hóba bukkant ki egy-egy kő a homoktengerből, mely azt hirdette, hogy itt bizony egykor pezsgő élet lehetett. A velem szemben lévő oldalán a terepnek egy templomszerűség állt. Már ez is roskadozott, de valamivel jobb állapotban volt még, mint a többi ház. És ami ennél is fontosabb, a szél a már előzőleg is hallott dallamot hozta felém az irányából, azt a dúdolós női hangot.
- Na jó, ennek utána kell járnom! – döntöttem el.
Az igaz, hogy gyakorlatilag torkig voltam az emberiséggel és utáltam mindenkit, de ettől még a személyiségemhez az is hozzá tartozott, hogy férfi vagyok, így hát elemi ösztöneim egyike volt, hogy érdeklődöm az ellenkező nemű egyedek iránt, így hát kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet.
A vicc az volt az egészben, hogy naivan azt hittem, hogy csak úgy simán besétálok a főbejáraton, azonban ebben nagyot tévedtem. Megragadtam ugyan az ajtó súlyos vas kilincsét, de olyan masszívan állt ellen a nyomásnak, hogy kezdtem azt hinni, hogy az ajtó tovább fog állni, mint körülötte a falak. Mivel hogy nem sikerült az ajtón, így hát gondoltam majd az ablakon több szerencsém lesz, elvégre üveg már úgysem nagyon volt bennül, legalábbis abban, amelyiken bemásztam. A ruhám ujja kiszakadt egy üvegszilánkban, amely elkerülte a figyelmemet, de ezen kívül tejesen sértetlenül kecmeregtem be a belső térbe.

Hayate:
A sivatagi bolyongás egyre jobban kimerít, a szellemed már-már üvöltözik veled, hogy tűnj innen mielőtt fűbe harapsz, vagy jelen esetben homokba. De te tovább gyalogolsz, teljesen kiszáradva, és nem törődve a fáradtságtól baktatsz tovább. A hang körbe körbe vezet a sziklaszirtek körül, de te észre sem veszed. Hirtelen egy rövid ám annál erőteljesebb szél csapja meg az arcod amely észhez térít az álomszerű állapotodból és a női dúdolás is abbamarad. Ráébredsz a kilátástalan helyzetedre, majd menekülőre fogod a forró pokolból, de a sziklák ekkor már körbe vettek. Furcsának tűnhetett volna, de nem figyelted, hogy miközben a pár darab szikla körül futkostál, hirtelen több tucat ilyen szírt kerített be egy labirintust képezve körülötted. Egyre kétségbeesettebb leszel, és fejvesztve próbálsz kijutni a sziklák közül, de egyre sűrűsödnek. A nap egyre fényesebben süt rád, mintha nem is természetes lenne, hanem valami varázstrükk. Amikor felpillantasz rá olyan vakító fénnyel áraszt el, hogy kénytelen vagy eltakarni a szemed. A vakító villanás végeztével, szinte azonnal egy női kuncogást hallasz és egy hangot magad mögül, amely olyan reálisan hat mintha ott lenne mögötted valaki, ám mikor megfordulsz a föld megindul alattad. Egy tál akaú süllyedés kezd kirajzolódni a homokban és te pont a közepe felé zuhansz. A homokba nem tudsz kapaszkodni, így az egyetlen opció, hogy úszol az árral és lecsúszol a gödör aljára, remélve hogy nincs csapda benne. Ahogy a homokgödör mélyére csúszdázol egyre távolabb kerül a pereme, ahol a kijárat vár rád. A csúszást félbeszakítja egy éles fájdalom amelyet egy koppanó hang előz meg. Egy hatalmas vas oszlopnak ütköztél neki, de ez talán nem is oszlop. Egy baba alakú koporsónak nézett ki, teljes női arc volt öntve rá és sok sok dísz amelyet ugyan elkoptatott az idő és a természet vas foga, de még kivehetőek voltak. Az emberméretű vas szobor félig a homokba volt temetve, így rád bízom hogy hogyan ásod ki, hogy alaposabban szemügyre vehesd. A vasszűz teljesen zárva van, nem tudod kinyitni. A női hang amit hallottál olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy jött, és a gazdája sincs sehol. Posztodban vakard elő a furcsa női alakot ábrázoló koporsót, amjd kezd el alaposan átvizsgálni.


Fumetsu:
A templom ablakán viszonylag könnyen bejutsz, azonban amint földet érsz egy kevésbé elegáns zuhanás után a magas ablakból egyből egy sötét épület kellős közpén találod magad. Rád bízom, hogyan fogsz odabent tájékozódni,de egy biztos, nem a hatalmas csarnok várt téged odabent, inkább egy szűk folyosóra hasonlított, amelybe a természetes fény csak alig-alig szűrődött be. A női hang mélyebbre és mélyebbre csábított a szűk alagutakon. Ne tudtad az okát miért, de gondolkodás nélkül követted. A folyosókon barangolva egyszer csak megszűnt a női dudorászás, és egyedül találtad magad egy sötét labirintus kellős közepén. A biztonságérzetet megszűnt és fokozott éberség kezd úrrá lenni rajtad. A falak nyirkosak, a padló több helyen lyukas, így többször is megbotlasz és elesel a sötétben. Egy nyugtalanító érzés kerít hatalmába, mintha valaki figyelne. Ekkor hirtelen lihegést érzel a tarkódon, és a mellé társuló lágy hang mégjobban rádhozza a frászt. Ám senki sincs a közeledben. Tovább barangolsz a katakombának tűnő alagútrendszer mélyébe, és egyre több gyanús eseményre leszel figyelmes. Átsuhanó alakok a távoli folyosókon amelyeket a félhomáylban még éppen hogy látsz, furcsa hangok mindenfelől. Kezdj paranoia és őrület urrá lenni rajtad, mikor egy ismerős női hang szólal meg.
- Érzem a szívedben rejlő gonoszt! Pusztulnod kell, ha nem vagy hajlandó a fénybe lépni, sötétség gyermeke. - A női hang szinte a füledbe mormolta a szavait, és mikor megfordultál egy árnyalak állt előtted a sötétben. Az alak nem mozdult egy darabig, ám mikor te megtetted felé az első lépést hirtelen megemelte sötét kezeit és neked rontott. Tehetetlenül álltál előtte, míg ő borzalmas fájdalmat okozva hozzád ért. A fájdalomtól már-már üvölthetnéked volt, majd az alak hirtelen lökött rajtad egyet és te a falat áttörve egy óriási csarnok kellős közepén találtad magad. Mindened sajon a fallal való közelebbi randevú után, ám ezt követően csend lepte el a helyet. A csarnok közepén egy furcsa, vasból öntött koporsót látsz. Olyan mintha egy női alak lenne megmunkálva a koporsó külső falán, arccal ott ahol a fejnek kellene lennie belül, és résekkel amelyeken ki lehet látni. A vas szűz zárva van előtted, és nem tudod kinyitni, ám ahogy alaposabban megvizsgálod észreveszel egy pisol foltot a szeme alatt, ez az aprócska pár milis vörös folt egyre csak duzzad és duzzad míg nem kövér könnycseppként csordul le a koporsó arcán. Posztodban juss el a koporsóig és töröld le a vércseppet a vasbaba arcáról.

Meglepetésemre az épület belül tágasabb, jobban mondva mélyebb volt, így az ablak valamiért magasabban helyezkedett el, mint a kinti részen, így nem értem olyan simán földet, mint ahogy felmászni feltudtam, de végül ezen is átlendültem. Odabent sötét volt, és a levegő is eléggé áporodottnak tűnt, pedig a gyakorlatilag nyitott ablakon keresztül jöttem. Szóval nem egészen úgy sült el a dolog, mint terveztem, de nem számított.
Hallottam a hangot, amelyről jó eséllyel állíthattam, hogy a furcsa kisugárzáshoz tartozik, így hát amennyire a hallásomból telt, elindultam abba az irányba, ahonnét a hangokat véltem hallani. Noha templomnak tűnt a hely, ahová beléptem, vagyis másztam, mégis sokkal inkább egy útvesztőre hajazott a belseje alapján.
Egy jobb kanyar, egy bal, még egy jobb, vagy talán kettő is, vagy az is lehet, hogy végig balra mentem, nem tudom. Megzavarodtam és már semmiképpen nem tudtam volna visszamenni oda, ahol bejöttem annyi szent, viszont nem is akartam. Egyre tovább és tovább mentem, mígnem a dúdolás félbeszakadt, én meg ott álltam egymagamban egy sötét, nyirkos folyosón, amelyről azt sem tudtam, hogy gyakorlatilag hol is van.
Füleltem feszülten, hátha hallott valamit, és tovább tapogatóztam a fal mentén abba az irányba, amerre eddig is mentem. Vagy legalábbis amiről azt gondoltam, hogy arra mentem eddig. Ám hiába adott támpontot a nedves fal, a padló köveit nem tudtam jól érzékelni, így nem egy kiálló vagy éppen besüllyedő darab kellemetlen perceket okozott. Azt is csak onnan sejtettem, hogy kővel van dolgom, mert amikor le-lehuppantam a földre, eléggé keményre estem.
Aztán hirtelen, mintha valaki állt volna előttem. Nem láttam semmit és nem is hallottam semmit, de úgy éreztem, hogy valaki egyenesen a szemembe néz, amitől a szőr is felállt a hátamon. Aztán ismét csak váratlanul lihegést éreztem a tarkómnál. Valaki volt ott, nem volt kétséges. Megpördültem, de nem volt ott senki. Senki és semmi.
~ Biztos csak képzelődöm. – gondoltam, és tovább haladtam, de nem tetszett a dolog.
Nem sokat haladhattam előre, bár a sötétben a távolságok és az idő eléggé megviccelheti az embert, így nem is tudtam volna biztosra megmondani, hogy mennyit haladtam még. Viszont hirtelen a távolban valamiféle félhomályt véltem felfedezni, és az még csak a kezdet volt. Árnyak suhantak a homályban. Aztán mindenféle hangok szólaltak meg, mígnem már majdnem megőrjített a furcsa nevetés, sikoltás, vihogás és ki tudja még milyen hangok keverékének különleges szólama. Ha nem az lettem volna, aki, és nem olyan, aki, akkor biztosan elájulok, vagy tényleg megőrülök, de nem így volt. Sámán voltam, vagy legalábbis valami olyasmi, ráadásul a gonoszság sem állt tőlem távol, így ha valaki meg akart ijeszteni, akkor alaposan fel kellett kötnie a gatyáját.
- Érzem a szívedben rejlő gonoszt! Pusztulnod kell, ha nem vagy hajlandó a fénybe lépni, sötétség gyermeke. – hallottam meg ekkor az ismerős női hangot.
Kétség sem fért hozzá, annak a hangja volt, aki eddig dúdolt, és akit követtem. Olyan közelről jött a hang, ami még az iménti lihegést is felülmúlta, így ismét megpördültem, és ekkor már meg is láttam egy alakot. Még mindig sötét volt, így csak a körvonalát tudtam kivenni, de kétségtelenül ott volt.
Gyorsan fél iramodtam, s ekkor ő is elindult felém. Ám ami ezután jött, arra nem számítottam volna. Ahogy hozzám ért, olyan fájdalom járta át a testem, hogy még üvölteni sem volt erőm. Mintha egyesével tépték volna le minden egyes sejtemet a többiről.
Aztán kaptam valahonnét egy löketet, és a mögöttem lévő falnak estem, amely úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. Persze ettől még nem volt túl kellemes a dolog.
~ Ez holnap még nagyon fog fájni. – gondoltam kelletlenül, miközben megpróbáltam feltápászkodni.
Egy nagy csarnokban találtam magam, és bár a fény bántotta még a szemem, alig bírtam ellenállni annak, hogy nem faljam a szemmel a környezetet.
A terem közepén volt a legérdekesebb dolog. Valami vas öntvény, első ránézésre talán valami koporsó állt ott, és egy maszk is a tartozékai között volt, mely egy arcot ábrázolt a fej résznél. Ez önmagában még nem is lett volna furcsa, ami viszont sokkal érdekesebb volt, az az, hogy a szemei helyén lyukak voltak.
- Miféle őrült vág lyukakat egy koporsóra? – motyogtam, miközben közelebb sétáltam hozzá.
Közelebb mentem hozzá, lassan, hátha beindítok valami csapdát, vagy hasonlót, vagy hátha előjön az iménti árny, de nem történt semmi. Egészen közel értem hozzá, szinte karnyújtásnyira, mikor észrevettem a szeme alatt valami vöröset. Egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem el nem kezdett legördülni az arcon, mint valami könnycsepp.
~ Ez meg mi a fene lehet? – tűnődtem, és kinyúltam oda, majd letöröltem, s visszahúztam a kezem, hogy jobban megvizsgálhassam a különös folyadékot.

Büszkén vezetem ezt a küldetést. Jó olvasni amit írtok komolyan, ennek örömére itt a megkésett poszt. Késésemért elnézést szeretnék kérni ezért jutalom gyanánt végigolvashatjátok a következő kör kiírását. Na? Nem hangzik fenomenálisan nagyságos jutalomnak?

Hayate: A kopogtatás nem hoz eredményt. Feszegetheted és ütheted a koporsót, akkor sem történik semmi. Amikor már feladsz minden próbálkozást a koporsó belsejéből hirtelen kopogást hallasz. Rád bízom hogy reagálsz rá, vajon közelebb mész e vagy távolodsz, a végeredményen nem változtat. A koporsót záró két ajtó robbanásszerűen csapódik ki feltárva a sötétséget amely odabent lakozik. A vasszűzből ekkor zöld, tüskés indák tucatjai indulnak meg feléd és a szellemed felé, mindkettőtöket mozgásképtelenné téve. Az indák ereje túl nagy ahhoz hogy ellenálljatok és egyre csak húznak titeket a koporsó felé. Megpróbálhatod elvágni az indákat, de még ha sikerül is egyet elvágni nagy nehezen, öt másik kapja el a karod helyette. Miután a szellemeddel együtt bekerültetek a sötétségbe érzed, hogy a koporsó egyre csak szűkül, már-már fojtogatóan. Hirtelen eltűnik minden és csak a vak sötétség marad neked. A szellemeddel csupán hangok által tudtok kommunikálni, nem látjátok egymást. Éppen, hogy megtaláltátok egymást a sötétségben, mikor eltűnik a talaj a lábatok alól és zuhanni kezdtek. A zuhanó érzés és az egyre nagyobb mértékű gyorsulás halálfélelemmel tölt el téged és valamiért a szellemedet is. A zuhanás közben furcsa, idegen hangokat hallotok.
"Tartsatok ki angyalaim! Ha itt megfékezzük őt akkor ismét béke köszönt a világra."
"Elég legyen!! Engedjétek el Mor...." a neveket elmosódva halljátok, a mondatok egyes részei szintén homályosak.
" Még pár perc és Babilon ...ja kinyílik, mindenki aki a sötétséget követi el fog pusztulni."
A zuhanás egyre gyorsul és nem tudtok mindent kivenni a hangokból, mikor egy halvány fény láttok alattatok. Ahogy a fény egyre tágul rájöttök, hogy közeledtek a "szakadék" aljához és a halálfélelem ismét úrrá lesz rajtatok. Hirtelen minden vakítóan fényessé válik, ti pedig földet értek. Posztod idáig tartson.

Zerato: A különös feketés folyadékot az ujjaidon szétkenve észreveszed, hogy vérrel van dolgod. Mikor rájössz a dologra és hátrálnál, hogy biztonságba kerülj a koporsó kinyílik és iszonyatosan nagy sebességgel kezd el feléd repülni. Az elméd felfogja mi történik, ám a tested képtelen reagálni időben és a vastömb felemészt téged. Sötétség vesz körbe ismét, ám ezúttal a szemed nem tud hozzászokni, és csak a fekete űrt látod. Érzed a koporsó hideg falait magad körül, majd egy furcsa nyikorgást hallasz. A koporsó belső falán borotvaéles tüskék kezdenek nőni. Igyekszel új hajlongani, hogy a testedet ne érjék ám ez egy idő után lehetetlenné válik. A tüskék áthatolnak rajtad és iszonyatos fájdalmat okoznak. A fájdalomtól ha ordítani próbálnál csak a csend fog fogadni. A sötétség lassan felemészti a tested és a lelked, kezdve a hangoddal és az érzékeiddel, egyedül a fájdalom maradt neked és a szenvedés.
"Pusztulj sötétség gyermeke!" Amikor már az ájulás környékez a fájdalom miatt hirtelen eltűnik minden amit éreztél és valami megragadja a lábad és leránt a mélybe. Érzed ahogy a lábad köré fonódott dolog egyre gyorsabban húz a mélybe. Miközben zuhansz furcsa hangokat hallasz a távolból.
"Komolyan azt hittétek, hogy a szánalmas kis rituálétok megállíthat engem?"
"Itt az ideje a lakomának Tűz sze..."
" Fel fogom emészteni Yo... lelkét és visszanyerem valódi erőmet"
A hangok egyre erősebben visszhangoznak a sötétségben mikor hirtelen földet érsz. A földet érés nem éppen kellemes, mintha kitört volna a lábad, de mozgatni mégis tudod és úgy tűnik nincs baja. A fájdalomtól becsukod a szemed, ám mikor kinyitod vakító fény fogad, posztod idáig tartson.

Nem kellett túl sokáig törnöm rajta a fejem, hogy rájöjjek, a kezemen bizony vér kenődik.
~ Vajon hogy tud egy koporsó vérezni? – tűnődtem, s erre csupán egyetlen magyarázatot találtam magamban: ~ Van benne valaki.
Nem szerettem a meglepetéseket és az olyanokat, mint ez pedig pláne nem. Őszintén szólva nem volt semmi bajom a vérrel, elvégre a halál volt a társam, de ennek ellenére ha valóban volt benne valami vagy valaki, akkor azt ki akartam belőle szedni, már csak a magam kíváncsisága végett is.
Tettem hátrafelé egy lépést, majd még egyet, s mire már végre valahára olyan messze éreztem magam a fémdarabtól, hogy támadjak is, hirtelen felém száguldott maga a koporsó. Annyi időm sem volt, hogy a kisujjam megmozdítsam és csupán arra volt elegendő még gondolati szinten is, hogy átvillanjon az agyamon: „Megelőztek”.
Aztán már záródott is körülöttem minden. A fények kihunytak, az alakok a semmibe vesztek és nem maradt más csak az üresség. Tudtam, hogy nyitva van a szeme és abban is biztos voltam, hogy nem vakultam meg, ám a sötétség olyan áthatolhatatlan volt, hogy késsel vághattam volna. A bőrömön a hideg futkosott. Hogy attól-e, hogy ilyen könnyedén csapdába ejtettek, vagy attól, hogy éreztem rajta a vas hideg érintését, már nem tudnám megmondani, ám annyi máris tudatosult bennem, hogy bezártak.
~ Ez így nem lesz jó, ki kell jutnom innét! – kiáltott a bensőm, ám nem sok mindent tehettem.
Néhány pillanat leforgása alatt pedig már nem csak azon kellett aggódnom, hogy kijussak, hanem sokkal inkább azon, hogy egyáltalán túléljem.
Egy nyikorgó hanggal vette kezdetét a műsor, majd a falból valamiféle tüskék vagy kések jöttek felém, méghozzá eléggé gyorsan. Nem láttam semmit, így nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi is zajlott le, de hallottam már hasonlóról.
~ Egy vas szűz. – villant az elmémbe.
Egy régi kivégzési módszer, mellyel a boszorkánynak kikiáltott nőket tizedelték a középkorban. Nem is volt csoda, hogy ez következett, hiszen a hírhedt kivégzőeszköz is hasonló elven működött, ráadásul a kinézetei is módfelett hajazott arra, amit az imént még láttam.
~ Szóval ki akarnak nyírni mi? – gondoltam lehangolta, de mégsem éreztem semmi különöset.
Úgy értem... nem akartam ugyan meghalni, de olyan mindegy volt, hogy ott halok-e meg felnyársalva, vagy éppenséggel a következő nap vagy egy év múlva. Előbb utóbb meg kell halnia mindenkinek ezzel temetőmágusként különösen tisztában voltam. De mégis... Mégis azt éreztem, hogy nem akarom ott végezni. Egy csatában ahol ellenségem vérét ontom. Hosszú küzdelemben alul maradni. Ez már egy olyan halál lett volna, amit könnyedén el tudtam volna fogadni, de ezt a helyzetet már nem. Ám nem sokat tehettem, mondhatni semmit.
Egyre több és több penge hasított belém és a fájdalom úgy járta át a testem, hogy már azt sem tudtam, hogy pontosan mi is az, amim fáj. A kezem vagy talán a lábam? A gyomrom vagy inkább a hátam? Az egész testem lüktetett és sajgott egy időben. Szinte biztos voltam benne, hogy üvöltök a fájdalomtól ám nem hallottam semmit. Ezzel viszont nem törődtem, elvégre lényegtelen volt, csupán arra próbáltam koncentrálni, hogy ne őrüljek bele a kínzó fájdalomba, mely egyre csak dagadt és nőtt. Mintha elevenen téptek volna cafatokra, miközben tűzön sütögetnek. Még ez a vízió is kevés ahhoz, hogy elmondjam mit éreztem akkor. A kín egy olyan dimenziója tárult fel előttem, melyről eddig még sosem hallottam és azt hiszem, meg tudtam volna élni a megtapasztalása nélkül is.
A sötétség egyre jobban körbeölelt, mikor egy halk, inkább suttogó hangot hallottam:
- Pusztulj sötétség gyermeke!
Fogalmam sem volt róla, hogy ki mondhatta vagy hol, de megértettem az üzenetet.
~ Szóval itt a vége. – gondoltam és lehunytam a szemem.
Már kezdett felbomlani a racionális gondolkodásom és szinte örömmel tártam ki a karom a jótékony ájulásnak, melyről már éreztem, hogy a küszöbön áll, ám mégsem érkezett el. Olyan gyorsan mint ahogy jött, úgy tűnt el az egész. A fájdalom a szenvedés és minden.
Már csak azt éreztem, hogy zuhanok. Valahol a bokám tájékán, mintha éreztem volna valamit, mely rám fonódik és húz lefelé, de még mindig nem láttam semmit, így fogalmam sem volt róla, hogy mi történhet. Ahogy arról sem, hogy hogyan eshetek, amikor egy félig-meddig föld alatti helyen voltam egészen eddig, ráadásul egy szarkofágba zárva. Az érzékeim még mindig tompák voltak, de mégis az egyre gyorsabb és gyorsabb zuhanás közepette néhány hang ütötte meg a fülem:
- Komolyan azt hittétek, hogy a szánalmas kis rituálétok megállíthat engem? – kérdezte egy hang. - Itt az ideje a lakomának Tűz sze... – folytatta még mindig ugyanaz az illető, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem más beszél.
~ Mi? Ki akar tüsszenteni? - gondolkodtam el egy pillanatra, majd rájöttem, hogy biztosan nem erről van szó nekem pedig teljesen felesleges produkálnom magam, hisz a gondolataim csak saját magam hallottam, ráadásul nem is állt jól a hülyegyere szerepe. ~ Majd ha találok egy arra érdemes embert. - nyugtattam meg magam és már éppen kezdtem volna kívül helyeződni a komor valóságon, már ha az egészet annak lehetett nevezni, ám nem jártam sikerrel és vissza kellett térnem a zuhanásomhoz.
- Fel fogom emészteni Yo... lelkét és visszanyerem valódi erőmet.
Olyan volt, mintha valami kirakós pár darabkáját dobják csupán elém, melyből nem érthetem meg az egészet, de segítséget nyújthat a többi rész összerakásában. Ötletem se volt arra nézve, hogy mi a pokol folyik épp körülöttem, de abban biztos voltam, hogy itt már nem én döntök.
~ Olyan lehetek, mint egy rongybaba. – gondoltam magamban és a szám akaratlanul is mosolyra görbült. ~ Végül is én is valahogy így bánhatok a feltámasztott holtakkal.[/i]
Aztán ahogy a hangok egyre erősebbek lettek, hirtelen földet értem. Mintha csak egy emeletes ház sokadik emeletéről ugrottam volna le a és értem volna földet a kőkemény betonon. Mintha szétpasszírozódott volna a lábam a földön vagy bármi került is alám. Majdnem olyan rossz volt, mint a tüskék, melyek a húsomba martak még az imént, ám ez csak egy villanásig tartott csupán. Az ütközés pillanatában részben a fájdalomtól részben pedig amolyan reflexszerűen lecsuktam a szemem.
Kedvem lett volna csukva is tartani és tudomást sem venni az egész eddigi történésekről, hátha csak valami rossz álom volt az egész. Ellenben még ha így is volt, tudtam, hogy az álomból is csak egy mód van arra, hogy visszatérjen az ember, s mikor felébred, kinyitja a szemét is.
~ [i]Nekem is ki kell nyitnom és ha megteszem, vége lesz ennek az egész ostobaságnak. – gondoltam reménykedve, majd a szempilláim felnyíltak, teret adva a külvilágnak.
Majdnem olyan volt, mint az imént, azzal a különbséggel, hogy az eddigi átláthatatlan sötét helyett vakító fényesség fogadott, mely ismét vakságra kárhoztatott, legalábbis addig, míg a szemem meg nem szokta, így csak hunyorítottam és próbáltam alkalmazkodni a körülményekhez.

Biztos nem nevelték jól a szellemet, mert se nem nyit ajtót vendégeknek, nem szól ki, hogy pillanat, de még csak visszakopogni sem képes.
- Komolyan? - néz rám Raidoku hitetlenkedve a hülye ötletem miatt.
- Azt hittem visszakopog… - magyaráztam meg, szomorúan, ennyi beletörődtem, itt halok meg és kóbor lélek lesz belőlem ebben a sivatagi koporsóban egy koporsó mellett, amint feladtam reményt elkezdet belülről kopogni valaki vagy valami.
- ÉS BEVÁLLT! BESZAROK! - Raidoku nevetve pörög a levegőben, mert nem bírja irányítani magát, de látszik rajta, hogy őt is meglepte, le se veszi a szemét a koporsóról.
- Lássuk újra működni fog-e. - mondom, majd elkezdem kopogni a „Boci Boci Tarka” dalt ritmusosan, de ismét csak kopogás jön válaszul.
- Lehet, bentről nem tudja, kinyitni ezért kopog, hogy nyitva van… - javasolja Raidoku, amit meg is próbálok, de ismét sikertelenül feszegetem, meg se moccant, majd eszembe jut még egy fantasztikus ötlet.
- Van egy ötletem! - nyújtózkodok, egy nagyot, hogy felkészüljek a tervem végrehajtásához.
- Megint ilyen zseniális hülyeség? - kérdezi vigyorogva.
- Olvastam egy történetet még kiskoromban, már csak nagyon elmosódott emlékképeim vannak a történetről, de a varázsszóra nem igazán emlékszek… Valami olyasmi volt, hogy „Szedám árulj”… - gondolkozok el az igazi varázsigén.
- Te idióta az nem „Szedám árulj”, hanem „Szezám tárulj”! – mondja, amire én közel hajolok a koporsóhoz, hátha, hallani fogunk megint valamit, de semmi sem jön belőle.
- Na, ez megint nem jött b… - mondanám ki, majd kicsapódnak az ajtaja, rendesen fejbe vág a vasajtó ezért csak homályosan és szédülve látom, ahogy kicsapódnak belőle zöld tüskés valamik és berántanak, az utolsó dolog, amit még látok, hogy Raidoku-t is berántották.
- Ezt jól megcsináltad! Most itt ragadtunk örökre! - panaszkodni Raidoku, már-már a sírás küszöbén. Egyre szűkösebbnek érzem a koporsót, biztosan ilyen érzés lehet szarnak lenni a seggben… Egyszer csak olyan, mintha egy hatalmas sötét barlangban lennék, és sehol sem látom Raidoku-t, évek óta most érzem magam egyedül, utoljára akkor ragadott magával ez az érzés, amikor kivetett a partra az óceán és hontalan lettem.
- Raidoku! - kiáltom olyan hangosan, ahogy csak tudom.
- Hayate, nem látok semmit! - hallom a visszhangját és elindulok az irányába. Nem tudom, mennyi ideje mehetek, teljesen elvesztettem az időérzékem a sötétben, de egyre közelebbről hallom a hangját így hát folytatom az utat, néhány lépés után már nem csak visszhangot hallok, hanem rendesen a hangját és érzem egy lélek erős jelenlétét, amiről azonnal tudom, hogy Raidoku az.
- Itt vagyok! - kezdek integetni felé, majd ő is észrevesz a hangom, de mielőtt elérhetnénk, egymást legnagyobb meglepetésemre eltűnik alólunk a föld és elkezdünk zuhanni – Repülöööööööök!~ - kiáltom boldogan, miközben széttárom a karom, akár egy madár, fantasztikus érzés a zuhanás, olyan felszabadító. Hirtelen a szabadságérzet átalakul halálos félelemmé, elkezd remegni a kezem és érzem, hogy Raidoku-nál is ugyanez a helyzet, mindketten rettegünk.
- Tartsatok ki angyalaim! Ha itt megfékezzük őt, akkor ismét béke köszönt a világra. - hallok egy ismeretlen bár elég kedvesnek tűnő hangot.
- Angyal? Hát így se hívtak még minket! - próbálok valami nevetésfélét kipréselni a torkomon.
- Elég legyen!! Engedjétek el Mor.. - folytatja a hang, bár nem tudom, kit engedjenek el azért mert morog, sem én sem Raidoku nem morgunk.
- Ez vajon ki lehet? - kérdezi Raidoku értetlenül, bár én se értem igazán mi is történik éppen, csak azt, hogy egyre gyorsabban zuhanunk.
- Még pár perc és Babilon ...ja kinyílik, mindenki aki a sötétséget követi el fog pusztulni. - mondja a hang és hirtelen a zuhanási sebességünk megduplázódik, egy szót sem értek se Raidoku-ból sem pedig a rejtélyes hangból. Meglátok, egy halvány fényt miközben lefelé pillantok, rövid idő alatt azt veszem észre, hogy egyre nagyobb lesz, talán meghaltam és épp a menybe kerülök? Sokat halottam, arról a bizonyos fényről, amit az emberek akkor látnak, ha meghalnak, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar látom. Ismét magával ragad az a szörnyű halálfélelem, amikor rájövök, hogy nem elég, hogy pont ma haltam meg, de még a menybe is remek belépővel fogok érkezni… Nagy sebességgel becsapódni a Szentek földjébe, nem túl népszerű érkezési módszer. Minden előjel nélkül hihetetlen fényesség vesz körbe, és az erős fény, elvakítja a látásom, de nem igazán törődök vele, hisz úgy is meghaltam, de eljött az ideje a becsapódásnak.[/color]

Zerato: A kellemetlen érzés lassan alább hagy, ahogy a pupillád megszokja a fényt. Egy völgyben találod magad, amelynek határait hatalmas és meredek sziklafalak szegélyezik. A völgy közepén állsz egy furcsa szimbólumokkal díszített körön belül. A szimbólumok enyhén pislákolva világítanak, és némelyik már félig kopott és látszik rajtuk, hogy az idő vasfoga megtépte ezt a hatalmas mágikus pecsétet. Ahogy vizsgálod a tájat és a furcsa kört amiben állsz egy alakra leszek figyelmes a kör távoli közepén. Nagyjából száz méterre lehetett tőled így nagyon rosszul lehetett látni, ráadásul háttal is áll. Eldöntheted, hogy közeledsz-e az alak felé, vagy tartod a távolságot és csak úgy figyeled, de egy idő után női zokogó hangokra leszek figyelmes. A hangok a völgyben visszhangoznak és úgy tűnik, mintha mindenfelől ugyanaz a zokogó hang érkezne. A hangok hallatán körbetekintesz, hátha észreveszel valaki mást is a völgyben, ám mikor visszapillantasz a távoli alakra, már csak a hűlt helyét látod. Egy ember jelenlétét érzed a hátad mögött, majd mikor felé fordulsz egy furcsa páncélba öltözött kislányt látsz, kinek hosszú ezüstös haja szinte a földig ér. A lány egész teste súlyosan megégett, a páncélzata kormos volt és a bőre szinte vérvörös. A könnyező szemeit feléd emelte, majd hirtelen a semmiből elképesztően nagy Furyokut kezdesz el érezni. A hatalmas energia a lányból áramlik és úgy érzed, hogy az apró kislány az erő hatására olyan mintha egy óriás lenne veled szemben. A leírhatatlanul nagy Furyoku szinte a földre présel téged, mikor a könnyes szemekkel rád tekintő arc megszólal.
- Miért? Miért hagytad, hogy elragadjon a sötétség? - Hiába akarsz válaszolni, vagy beszélni hozzád a groteszk lány csak ezt a mondatot ismételgeti, miközben a kezét feléd nyújtja ki és érzed, hogy a Furyokuja egyre jobban elnyomja a tiédet. A körülötted levő mágikus körök felizzanak és ismét kirajzolódik a teljes kör, melyet eddig az idő tett ilyen rossz állapotúvá. A fények egyre erősödnek te pedig már a torkodon érzed a lány kezét és a szorítása egyre erősebbé válik. Az ájulás kerülget és a lélekjelenléted egyre csak csökken, mikor ismét elragad a sötétség, ezúttal azonban már nem vagy magadnál.


Hayate: A fényesség alább hagy mikor te is egy völgyben térsz magashoz, melyet meredek sziklák szegélyeznek. Ugyanazon a mágikus körön találod magad melyre Zerato is érkezett, azonban te is egyedül vagy ott. Amikor körbenézel, hogy megvizsgáld a helyet egy ücsörgő fickóra leszel figyelmes. A fickón egy világosbarna palás van és hosszú barna haja majdnem a földet éri, ahogy ott ücsörög háttal neked a messzeségben. A fickó egy kisebb tábortűz előtt ücsörög és mélyen a tűzbe révedve meditál, enyhe mosollyal az arcán. Hirtelen gonosz kacajok számtalan visszhangját hallod a völgyben, melyek egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzád. A fickó lassan feláll és feléd fordul. Nem válaszol egyetlen kérdésedre sem és nem reagál semmire amit mondasz neki, csupán egy gonosz vigyorral az arcán csettint egyet. Hirtelen egy óriási vörösen izzó szellem jelenik meg mögötte a semmiből. A szellemet táncoló láncok kísérik, mialatt alakot ölt és a fickóból áradó Furyoku hirtelen a felszínre tör. A hatalmas energia olyan mértékű, hogy szinte azonnal a földre tipor téged. Mozdulni sem tudsz és a szellemedet is teljesen harcképtelenné teszi már maga a Furyoku is. A fickó lassan közeledik feléd, és ahogy közelebb és közelebb ér a gonosz kacaj úgy lesz egyre hangosabb és hangosabb. Mikor odaér hozzád az arca teljesen kirajzolódik előtted. Fiatal volt és viszonylag alacsony, hosszú barna haja és barna szemei voltak. A ruhája modern volt a palást alatt. Több csillag díszítette az övét és a ruhája többi részét is. A vörös szemmel lassan közeledett mögötte és a Furyokujuk egyre erősebben hatott rátok. A fickó lenézett rád, tekintete tele volt gyűlölettel és megvetéssel, majd így szólt.
- Miért vagy még életben? Gyenge kis sámán! Az én világomban a gyenge sámánoknak nincs helye. - A vörös szellem ekkor a karját felétek tartva hatalmas lángörvényt indít meg felétek, ami azonnal elrepít titeket. Az égető fájdalom az ájulás szélére sodor téged és csak a szellemed kiáltását hallod, mikor a tested feladja a szolgálatot és végleg elájulsz.