Név: Saiko Akamine
Nem: nő
Kaszt: Daoshi
Életkor: 18
Származás: Kína (Peking)
Tartózkodás: Japán
Jellem: Semleges. Nem túl okos, igazából nem részesült rendes köz- vagy magán oktatásban, illetve részesült, csak őt az nem érdekelte. Nagyon kötődik azokhoz, akiket egyszer megkedvel. A többiekkel igazából nem is foglalkozik. A dolgokhoz való hozzáállásáról kapcsolatban annyit, hogy ő minden nap beveszi a képzeletbeli ’ leszarom ’ tablettát.
Kinézet: Korához képest alacsony (155 cm) magas fiatal hölgy. Hosszú vörös haja gyakran eltakarja kékeslila szemeit. Öltözéke egy piros, fehér ruhából és egy barna bőr bakancsból áll. Gyönyörű látványt nyújt.
Felszerelés: a koporsója, talizmánok
Lakás: Japán, a szüleivel a családi házban
Beszéd szín: Pink
Előtörténet:
Történetemet akár a születésemmel is kezdhetnénk, de abban mi az élvezet. Egy csecsemő, aki csak bőg és a szülei körülötte legyeskednek. Őszintén kit érdekel? Ebből senki sem tud meg semmit rólam, csak egy dolgot, hogy vannak szüleim. Ők tipikusan arra számítottak, hogy lesz egy kis fiúk, akiből sudár herceget faragnak, vagy egy elegáns tanult kislányuk. Én viszont sikeresen szembe köptem az elképzelésüket.
Japán egyik elit iskolájában kezdtem bele tanulmányaimat. Mit ne mondjak az iskola nem igazán érdekelt. Szépen szólva nem voltam és nem is vagyok az ész magaslatán, hát szüleimnek ez nem igazán tetszett. Mivel nem voltak sikereim, hamar kerülni kezdtem a sulit.
~Végül is a józan paraszti ész biztos elég ~
A linkeskedésem először még csak nagy vonalakban volt, bár akkor összesen 12éves lehettem. Amikor megtudták, hogy néhány unszimpatikus óráról lelógok akkor büntetni kezdtek, de nekem néhány szobafogság nem volt a világ, a kortársaim nem kedveltek. Miért is kedveltek volna? Hisz mint már említettem ez egy elit oktatási intézmény akart lenni, tehát ide az ember nem melegedni járt, hanem okosodni. Ehhez jöttem én, aki nem tanul, aki lóg, aki szemtelen, és akit azonnal kiszúrnak az oktatók és mivel szálka voltam társaim szemében így magányos farkasként jól el voltam, illetve igazából unatkoztam, de ezt szégyen bevallani. A lógás se volt olyan élvezet, de jobb volt, mint a sok lenéző emberke között csücsülni. Gyakran ültem a cukrászdában az eladó nővel beszélgetve, esetleg a parkban sétálgatva, meg kóbor kutyákkal játszva. Talán egy évvel ezelőtt történt, hogy tényleg barátaim lettek és megváltozott az életem. Na, de kezdjük az elején:
Egy napon felvonulást rendeztek, hogy megünnepelje mindenki az újévet. Az utcán nagy tömeg hömpölygött. A kedvencem az ilyen ünnepeken a hering konzervszerű ember csapat, amiben remekül el lehet veszni és a kaja. Egyszer az ember sűrűség egy kis standhoz nyomott ahol egy vén kínai bácsi ült.
- Elnézést, segítene, mielőtt összenyomnak? – Kezdeményeztem beszélgetést.
- Gyere Törpe! – Azzal a bácsi megfogott és kiemelt a tömegből. A bácsi gyengének és elég aszottnak tűnt, de mégis egy mozdulattal a stand másik oldalára tett.
- Köszönöm.
- Hé, Törpe, hallottál már a Daoshikról? – Mivel kérdően néztem rá így nyilván való volt a válasz. Így elmesélte, hogy kik a Daoshik, én meg minden sületlenséget ráhagytam a vénbolondra, végül mikor kezdett nagyon unalmas lenni elköszöntem és elmentem. Távozásom előtt köteg talizmánt nyomott a kezembe. Végül sikerült lerázni a vénséget, mikor visszamentem az emberek közé, akkor azok kilöktek valahol egy sikátorban. Ott két férfi és egy nő állt, kezükön mindenhol tetoválás. Nem láttak engem. A két férfi ugyan is háttal állt nekem, a nő pedig az eget figyelte. A sikátor szélén motorok álltak.
~ Hm, milyen lehet egy efféle járművet használni? ~ Ahelyett, hogy választoltam volna magamnak egy elképzelésről már hozzá is értem az egyikhez, ami persze beriasztott.
~ Ez az én mázlim…~ Mire bármit reagálhattam volna az egyik srác már a falhoz is szorított. A másik két tag meg a motorokhoz rohant.
Mit akarsz te? – képelt fel a falhoz szorítva.
~El akartam lopni egy motort? Teljesen hülye vagyok? ~ Mikor a srác újra rám nézett levett a falról.
- Na, de most komolyan… Mit akartál? – kérdezte a srác, arca már nem volt olyan ideges, mint az elején. Egyébként nagyon helyes fickó volt. Rövid barna haja a tetején kicsit hosszabbra volt vágva, mint máshol. Bőre természetellenesen fehér, mintha ő és a nap nem ismernék volna egymást. Magasabb volt nálam talán 15 -20 centivel, alkata eléggé vékony, de mégis jól állt neki. Arca kifejezéstelen mégis magabiztos vonásokkal rendelkezett, mintha már előre tudná, mit fogok mondani vagy tenni és terve is van válasznak. Meg kell hagyni elég karakteres volt az egész srác. Első látásra nekem szimpatikus volt. Látszott rajta, hogy nem porcelán baba, de az orra mégis szanaszét volt törve, de ettől érdekesebb figurának tartottam. Nagy mogyoró barna szemeit az enyémbe véste.
~ Jaj… Válaszolni kéne neki…~
- Én… Én… Én… csak menni egy kö-kö-kört… - dadogtam esetlenül.
- Miért nem tudtad megkérdezni? – Mosolygott és felugrott a motorjára. – Ülj fel mögém! – én hallgattam rá és felszálltam, ő meg intett a haverjainak és együtt elindultunk. Egy raktár épülethez érve. Megígértették velem, hogy soha nem mondom el senkinek, ami itt történik. Kiderült, hogy egy nagy motoros banda tagjai, amibe engem is beveszne, de ha köpök, akkor megölnek, de amúgy kedves társaság. Ők lettek az új családom. A srác, aki idecipelt azt nagyon leszidták, amiért ide hozott, mert így kénytelenek taggá fogadni, már csak azért is, mert nem érnek vele semmit, ha meghalok, és mert szemmel tudnak tartani. Na, de mindegy, azt akartam ebből kihozni, hogy sokkal tartozom neki. Mivel saját motort nem kaptam így mindig vele mentem, ha mentünk valahova. A valahova általában olyan hely volt ahonnan szállítmányt vettünk át vagy vittünk tovább. (A szállítmány a történet szempontjából lényegtelen, talán annyiban érdekes, hogy általában dohány és egyéb. ) A fiút amúgy Raidon -nak hívták, ő volt a legjobb barátom és a szerelmem. Bár az utóbbiról nem tájékoztattam… Ugyan minek is mondtam volna neki bármit? Mert, ha ő ezt másként látja, akkor mindennek vége, ami köztünk van, és ez számomra túl sokat ér. Már majdnem fél éve csapat tag voltam, amikor nagygyűlést tartott a társaság valami munkáról, amire én nem tudtam elmenni, mert épp a büntetésemet ültem, és szüleimmel a konyhában ültem. Háttér zajként ment a rádió híradó műsora. Egyszer csak bejelentették, hogy a raktárt felrobbantották. Mindenki meghalt. Először csak ledermedtem aztán kirohantam a lakásból és a raktár épületig futottam, de ott már csak por volt és testek, amik szinte beazonosíthatatlanra égtek. Sírva fakadtam mikor láttam, hogy mindennek vége. . Ledermedtem és semmit se tudtam tenni. Egyszerre elöntött a düh és a gyász. Mintha mellkason szúrtak volna körülbelül háromszor. Csak egyszerűen sírva fakadtam és a földre görnyedtem, homlokomat a talajra nyomtam és vártam a csodát. Hátha csak egy rémálom, de nem. Mikor sikerült felállnom a földről láttam a régi barátaimat, de nem volt fizikai testük.
~ Vajon eddig is láttam őket csak nem figyeltem? Vagy ne talán tán megörültem? Most MI VAN???~ Először csak sikítani tudtam és semmi más nem jött ki a torkomon. Ez akkor maradt abba amikor Raidon megjelent előttem. Jelezte, hogy kövessem és oda vitt egy testhez, amiről gondoltam, hogy az övé. Fogtam a testet és magammal cipeltem, annak a bácsinak a házához, akivel a felvonuláson találkoztam. A bácsi egy kérdés nélkül beengedett és leültünk egymással szembe. Pár perccel később megszólalt:
- Add a barátodat! – némán odaadtam neki, ő pedig eltűnt vele. Az öreg felesége teával kínált és közben konstatálta, hogy neki van a legzakkantabb férje. Nem tettem volna jó benyomást, ha rávágtam, volna, hogy én is látom a szellemeket. Így inkább csak bólogattam.
- TÖRPEE! Gyere ide! – Kiáltott az öreg és én bementem hozzá a dolgozó szobába. A test, amit adtam neki egy páncélba volt. Raidon lelkét a testbe tettem. Így lett ő a társam a halála után is. A bácsi megint elmondta azt, amit akkor a fesztiválon, de most figyeltem és a bácsi olyan kedves volt, hogy egy koporsót is adott hozzá. Tehát így lettem én Daoshi. Ez vagyok én, mint igazi menő csaj még mindig a szüleinél lakik, aki a szerelme halott, aki totál megkattant, na igen, így kezdek bele az nagybetűs további életben...
Tárgy: Saiko Akamine 
Szomb. Dec. 21, 2013 11:32 am
