A Sámán Király alapú szerepjáték ahol a kalandozhatsz a sámánok izgalmas világában.
 
HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Hijirikawa Miyako

Go down 
SzerzőÜzenet
Hijirikawa Miyako
Sámán
Sámán
avatar

Hozzászólások száma : 4
Join date : 2013. Jun. 23.
Age : 23

Character sheet
Furyoku:
100/400  (100/400)

TémanyitásTárgy: Hijirikawa Miyako   Hétf. Jún. 24, 2013 6:04 am

Név: Hijirikawa Miyako
Nem:
Kaszt: sámán
Életkor: 17
Származás: Japán
Tartózkodás: Japán – Tokió
Színkód:
~ Miyako: Peru
~ Ramiel: DarkOrchid

Jellem: Miyako családi helyzete ellenére cseppet sem beképzelt, sőt egészen visszafogott és szereti, ha belefolyik az átlagemberek körébe. Persze mindez nagyon ritkán adatik meg számára, ha nem családneve, akkor ama furcsasága kerül felszínre, ami a túlvilági lények látását képezik, legrosszabb esetben ügyetlenségével hívja magára a figyelmet.
Szókimondó, időnként kegyetlenül őszinte, nem igazán szokta felfogni a helyzetkomikumokat. Talpraesettségének látszata ellenére azonban hihetetlen könnyedséggel esik zavarba és bizonytalanodik el, amelyre két balkezessége is rájátszik, mert ahol van valami, amiben el lehet esni, ő az elsők között lesz, ki megtiszteli a padlót.
Erőssége, hogy gyorsan tanul, és ha valami mellett elkötelezi magát azt véghez is viszi.
Amiért Németországban nevelkedett évekig, így nem csak német akcentussal beszéli saját anyanyelvét, de gyakran használ erre utaló kifejezéseket, szavakat.
Nem egy haragtartó típus, de könnyedén feldühödik dolgokon, gyakran erejével próbálja levezetni haragját, legtöbbször sikertelenül.

Kinézet: Hosszú sötétbarna színű haja van, melyet mindig bontva hagy, ritka esetben szokta felfogni vagy összefonni. Frufruja egyeletlen, a hosszabb tincseket piros csatokkal szokta oldalra feltűzni, hogy lásson rendesen. Szemei aranybarna színűek. Alkatra vékony és látszólag törékeny, pedig igen talpraesett. Öltözéke általában a sötétkék iskolai uniformis, megtoldva azt édesanyjától örökölt piros színű hosszú sállal, melyet a nyakába tekerve télen – nyáron visel.

Felszerelés:
- piros sál
- iskolatáska (benne a könyvek, és szokásos apróságok {pénztárca, kulcsok, igazolvány})

Lakás: Akaszaka palota

Szellem:
- neve: Ramiel generális
- leírás: Vállnál kicsit hosszabb szőke haja van, melynek tetejét felfogva viseli, hajzuhatagához halványkék szemek párosulnak. Öltözéke az 17. és 18. századot idézi vissza, kifejezetten hadi egyenruha, amelynek színe mályvalila árnyalataiban tündököl. Vállán aranyból tündököl generális rendfokozata. Mindkét kezén fekete színű ujjatlan kesztyűt visel, amelyen kézfejénél van egy kivágás.
- jellem: Ramiel rendkívül lovagias, gyakran bókol a gyengébbik nem tagjainak és annak ellenére, hogy évtizedekkel ezelőtt élt érdeklődik a modern világ után. Kedvence a különböző divat és hírmagazinok olvasása. Gyakran használ angol kifejezéseket mikor beszél, hangja afféle játékosságtól cseng, melyet bizonyos szituációkban levetkőztet magáról. Ha rossz kedve van, rendkívül hallgataggá válik és szeret elmélkedni ilyenkor. Nem szeret a múltjáról beszélni, így gyakran kerüli az ezzel kapcsolatos kérdéseket.
- *története: Ramiel egy három fős követség tagja, kik béketárgyalások során érkeztek Japán fővárosába felügyelni a hivatalos események zökkenőmentes lefolyását. Éveket töltenek el az országban ezzel prezentálva országuk jó szándékát, mindeközben felsőbb parancsra igyekeztek megismerni a Japán kultúrát. Ramiel itt sajátította el a jūjutsu harcművészetét. Azonban a béketárgyalások végleges megkötése előtt hazaárulással bélyegezték meg őket egy félreértés miatt. Mire kiderült volna az igazság a büntetést beteljesítették további viszályok elkerülésének véget. A Japán történelemkönyvekben hősként emlékeznek meg róluk, ugyanis ittlétük alatt megakadályoztak egy puccsot a trónörökös ellen.

*csak fikció

Támadás:
Miyako Ramiel-el egyesülését követően teljes tudatában lesz mindazon harci stratégiának és önvédelmi harcművészetnek (jūjutsu), melyet életében használni tudott. Ramiel tudása nem csekély II. danos feketeövvel rendelkezett, míg élt. Miyako fizikuma okán azonban kisebb ütések, rúgások, de elsődlegesen védelmi formulákat képes tökéletesen végrehajtani, ahol nem feltétlenül szükséges nagy erő kifejtése.

Mamoru youheijutsu (護る 用兵術) – Defense strategy [Védekezés stratégia): Ramiel magas rendfokozati címét nem hiába érdemelte ki annakidején. Remek stratégiai tervekkel tudott elődrukkolni, melyet a harci tudásával ötvözve a hasznára fordított. Miyako ilyenkor Ramiel tervező felével látja a világot, lelassítja körülötte a világot és lehetséges opciókat vet fel az ellenség támadásának kivédésére (jelenlegi szintjén minimum hármat, ennek száma szintenként mindig egyel nő). Ez nincs a külvilágra hatással, csupán Miyako szemében megy végbe, másodpercek leforgása alatt vázolja fel a lehetőségeket, mintha mi sem történne valójában.
*gyengeség: Ramiel időnként elragadtatja magát és a kelleténél több opciót is felvet egy-egy támadás kivédésére, melynél nem feltétlenül tudnak dűlőre jutni, hogy most melyik lehetőséggel éljenek.

Baraha no mamoru (薔薇葉 の 護る) – Protection of rose petals [Rózsaszirom védelme]: Miyako mikor egyesülve van Ramiel-el akkor képes erre a speciális támadásra, amely a jūjutsu mozdulataira épülő önvédelmi technika fegyverek ellen. Ilyenkor a Furyokuja a bal tenyerére összpontosul mályvalila színben, ami egy korong formájában „pajzsként” közrefogja kezét. Ez azért szükséges, mert az öt lépésből álló technika során, ha éles fegyverű támadóval kell szembenéznie, akkor ne sértse fel a tenyerét.  
~ Első lépés: közelgő fegyver nyitott bal tenyérrel való ráfogása.
~ Második lépés: az átmeneti pillanat kihasználása, jobb lábbal előrelépés stabil állás felvételére, hogy az ellen ne tudja kibillenteni az egyensúlyából.
~ Harmadik lépés: jobb tenyér élével ráütni az ellen fegyvertartó karjának könyökhajlata és csuklója között majdnem félúton lévő vital-pontra (ez a fájdalom hatására arra kényszeríti az ellent, hogy eldobja a fegyvert, vagy instabillá tegye annak fogását).
~ Negyedik lépés: a tenyérrel, mellyel eddig akadályozva volt a fegyver mozgása, azzal elvehető és megfogható.
~ Ötödik lépés: zárás, visszalép és felveszi az alap távolságot az ellenféllel szemben.
*gyengeség: Miyako ha nincs megfelelő összhangban a szellemmel, akkor képtelen leadni tökéletesen a vital-pontra az ütést, így a technika bevetése is haszontalanná válik.

Előtörténet:

Miyako Japán fővárosában látta meg a napvilágot. Édesapja egy híres Japán cég a Hijirikawa vezetője, míg édesanyja családja nemzedékek óta az Akaszaka palotában szolgálta a mindenkori trónörököst. Miyako születése után a palotában nevelkedett évekig. Már gyerekkorában hallotta, látta a szellemeket és kommunikálni is tudott velük. Szinte úgy érezte beleszületett ebbe és, hogy ez a világ természetes képe, így nem fogta fel, hogy vannak, kik nem rendelkeznek ilyen adottságokkal. Azonban egyértelműen édesanyja ágáról örökölte ezt a különlegességet, mivel nagymamája is tudott beszélni a szellemekkel való kapcsolatokról. Míg édesanyja élt, nem is volt problémája ezzel a különlegességével, ami az átlagemberek közül kiemelte, azonban egy baleset következtében anyját tragikus körülmények között elvesztették. Édesanyja szelleme visszatért elköszönni tőle, s ezt az apró, békés dolgot, mely könnyítette volna egy alig hat éves kislány szívét édesapja nem tudta hallgatni, úgy döntött, hogy magával viszi Németországba, ahol a cég másik nagy telephelye volt és ott élnek, távol az édesanyjához kötött emlékektől.
Miyako költözésük után ráébredt az okra, ami miatt történt az egész, próbált elhidegülni a szellemektől, nem törődni velük, hiszen egy olyan környezetből került ki egy másik, vadidegen helyre, ahol a korporeális dolgokat nem fogadták el, nem hittek bennük. Egyetlen vigasza mostoha bátyja volt, ki édesapja előző frigyéből született, a hivatalos örököse a cégnek. Ő nem látta a szellemeket, de megadta neki azt a szeretet, amire szüksége volt édesanyja elvesztése után. Miyako, a Németországban töltött idő alatt megtanulta folyékonyan beszélni a nyelvet, ismereteket kötött, szoros barátságokat. Már – már szinte kezdte elfeledni a szellemeket és azok világát, amikor az egyik iskolai nap során arra a hírre tért haza, hogy a cég itteni székhelye megszűnik és visszaköltöznek Japánba. Miyako legrosszabb korában volt ekkor, kamaszként aljas összeesküvésnek könyvelte el a dolgot, hiszen barátokat, az életét kell hátrahagynia ezzel ismét. Persze kiakadása süket füleket talált, szinte pillanatok alatt ott találta magát ismét Japán fővárosában anyai nagyszülei házában, kikkel, évekkel ezelőtt találkozott utoljára.
Rendkívül rosszul fogadta a változásokat, a Japán nyelv idegen volt számára. A szokások, melyek nem vették körbe az elmúlt évek alatt szokatlanok voltak neki, alig tudott megbékélni régi tradicionális dolgokkal, melyekhez alkalmazkodnia kellett. Az iskolában elveszve érezte magát, azt se tudta, hogyan kezdjen bele az ismerkedésbe, mindhiába merengett a gyermekkorán nem tudta felidézni, hogyan vágta bele a fejszéjét egykoron a Németországbeli barátai megismerésébe. Ráadásul, ami leginkább zavarta, azok a szellemek voltak, kiket olyan tisztán látott, mintha ők is élő emberek lennének, ezzel nem egy kellemetlen szituációba keveredve.
Egyszer, mikor eltévedt a városban és megszólított egy járókelőt – mert bizony azt hitte, hogy az – kiderült róla, hogy egy szellem és egy rémes metróbaleset áldozata volt hetekkel ezelőtt, csupán itt maradt egy fontos cél elvégzése okán. Útbaigazítás mellett Miyako még óva is lett intve a tömegközlekedés felől és sok-sok járókelő furcsálló pillantását láthatta viszont a lélekkel való szóváltását követően.
Ráadásul, ha ez nem lett volna számára elég még a palotában is rendszeresen látott szellemeket átsuhanni a falon, volt, amelyik szándékosan a könyvtárban kísértet, mintha az egész épület egy szellemkúria lenne. A hideg borsódzott időnként emiatt már a hátán, és mikor mindezt félve megemlítette a nagymamájának ő emlékeztette azokról a régi gyermekkori pillanatokról, amelyeket átélt a kúriában.
Alig jutott szóhoz meglepettségében, hiszen mindezt elzárta elméje egy kicsiny zugába, mondván, ha nem emlékszik, akkor sosem lesz többé gondja vele. Nagymamája elmesélte neki, hogy gyermekkorában rendszeresen kinyitotta a szellemek előtt az ajtót, segített nekik és nem egy léleknek ő segített feloldozást találni. Édesanyja már ekkor tehetségesnek gondolta és érdemesnek arra, hogy részt vegyen a sámánviadalon, amiért anyai családja nemzedékei óta ő áll leginkább kapcsolatban a szellemek világával. S, azt is megemlítette, hogy annak idején még a sámánkirálynő titulus egyszerűen lázba hozta.  
A sok-sok régi-új információkat hallván se akarta elfogadni ez az „adottságot” és, hogy ő ugyan nem akar gyerekes játékokban részt venni, nem úgy, mint régen. Miyako innentől kezdve, mikor szellemet látott átnézett rajta, legalábbis igyekezett nem nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. És ezt a negatív hozzáállását több mint fél évig konokul tartotta, míg élete 360°-os fordulatot nem vett…

Miyako szokásos napi rutinját intézte, amit iskolába menet előtt hajtott végre minden kora reggel. Elutasította édesapja drága autóit és sofőrjeit, nem volt szüksége drága holmikra és nem is gazdagok iskolájába akart járni. Teljesen hétköznapi akart lenni, mint minden más vele egykorú, megérezni a szabadság ízét, mikor nem tudják milyen család sarja, hogy ő szellemeket lát – bár már volt rá precedens, hogy furcsán néztek rá, amiért halottak szellemeivel beszélget. Időnként megjegyzéseket is tettek rá emiatt, de olyankor magára öltötte a legrosszabb pillantást, amivel illetni lehet valakit.
A barátszerzést fél év után feladta, nem volt képes beilleszkedni rendesen az osztályba, így többnyire tanulni ült be. De még ezt is jobbnak ítélte a szellem lakta palotánál. Most is egy ilyen felettébb unalmas iskolai napnak nézett elébe, mígnem érdekes szövődmények szemtanúja lehetett az iskola ablakából kifelé nézelődve, amiért roppantul érdektelennek ítélte az algebrát és egyéb rémségeket a matekóra folyamán. Egy alig nyolc éves kislány sírdogált egy villanypózna mellett az iskola kapuja előtti bejáró mellett, ahol két cingár alak éppen, ránézésre csak úgy heccből felrúgták a virágot tartó üveget, mely a pózna mellé volt állítva, a mellettük zokogó kislányra rá se hederítve. Ez olyannyira feldühítette, hogy a mosdóra hivatkozván kiviharzott a tanteremből, hogy megállítsa őket.
- Mégis mit műveltek, Dummköpfe*!  - haragtól égő arccal, remegő, ökölbeszorított kézzel, feltűrt ruhaujjal állt a szórakozottan nevető fiúk mögött. Miyakonak csak így, közelről volt lehetősége megfigyelni, hogy a srácok stílusra nem igazán tűnt halott tisztelőnek. Felzselézett hajuk, szakadt ruhájuk volt, piercing virított fülükben, orrukban. Igazi lázadók voltak, kik még jó modort sem ismertek, ráadásul az alkohol és a drog kellemetlen bukéjának egyvelegétől bűzlöttek.
- Mit akarsz lökött külföldi, nem tetszik valami? – felelt lezseren az egyik, lomhán felé fordulva. Görnyedt tartása nevetségessé tehette volna a lassú beszédével, azonban szájából cigaretta lógott ki és füstjét Miyakora fújva a szag még a kacagás ötletét is elkergette gondolataiból. Egész teste remegett a düh és a félelem egyvelegétől. Most, hogy szólnia kellett volna, nem tudott, egyszerűen képtelen volt rá, mintha a torkán akadt volna valami és ezt a „valamit” nem tudta legyőzni magában. Csak földbegyökerezett lábakkal állt előttük, rendkívül szánalmasan, már – már esetlenebbül, mint a zokogó gyermek.
- Verjük be a te képedet is, hogy megtanuld hol a helyed? – vágta oda agresszíven a másik, amiére Miyako nyomban visszanyerte lélekjelenlétét.
- Inkább nektek kellene tanultok egy kis jó modort és együttérzést! Összetörtétek ezt a virágtartó üveget, ami egyértelműen árulkodik arról, hogy egy szerencsétlenül elhunyt ember családja készített ide a megemlékezésére. Ti meg csak így, felelőtlenül, egy gyerek láttára, széttörtétek! Ihr seid idiots*!  – csak úgy dőltek belőle a szavak, csupán a síró kislányra kellett néznie és rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Azonban cseppet sem számított ilyen rossz visszalépésre, mint amit a cigarettás alak művelt.
- Á, erre gondolsz? Kit érdekel – hogy nyomatékosítsa nemtörődömségét még rá is taposott a virágra, mely az üvegszilánkok között feküdt elaléltan. Miyako elkerekedett szemekkel, gondolkodás nélkül indította meg jobb öklét a fiú felé. Hirtelen úgy érezte, ez az alak személyesíti meg a legfőbb gonoszságot, amit eddigi életében át kellett élnie, hogy ő tehet arról, hogy elköltöztek innen annak idején, hogy ő az oka annak, hogy meghalt az édesanyja és, hogy most ő az, ki miatt itt kell tanulnia régi hazájában, s aki megsiratott egy kislányt agresszív cselekedetével. Ütésre szánt ökle elől nevetségesen könnyedén lépett odébb a fiú, a lendület okán pedig majdhogynem orra bukott volna, ha nem ragadja meg az a srác a csuklóját, melyet ráadásként rendkívüli erősséggel szorított meg.
- Igazad van Kazu, tényleg megérdemel egy kis tanítást – gonosz, rekedtes nevetés harsan fel mindkettőjük szájából. Miyako fájdalomtól eltorzult arccal igyekezett lehámozni a fiú erős kezét csuklójáról, reménytelenül, míg az gondolva egyet földnek nem taszította.
Miyako érezte a szemében összegyűlő meleg nedvességet, de nem ejtett könnyeket, erősnek akart látszani a fájdalom ellenére, amit el kell viselnie, a megaláztatás ellenére, amit át kell élnie két ilyen rosszarcú alak miatt, mikor is egy fegyelmező hang harsant fel mögülük. Nem értette mit mondott, amiért csak a fiúk rosszmájú kacaja visszhangzott a fejében. Az iskola egy tanára lépdelt ki a kapun, kiállásával már megrémítve a fiúkat. S mikor azok csapot – papot elszeleltek felé fordult.
- Jól van? Nem órán kellene lennie? Nem éppen a legjobb emberekkel lógja el a tanórát, ugye tudja a kisasszony? – lesütött szemekkel hallgatta a tanár szavait, miközben felállt a földről. Haragudott magára többszörösen is, segíteni akart egy kisgyereken és képtelen volt rá, még magát se tudta megvédeni. Most pedig itt áll, megszégyenítve, keze használhatatlan és még a térde is lehorzsolódott az eséstől.
Aznap már nem szólt senkinek semmit, bocsánatot kért az oktatótól és visszatért a tanterembe, mikor kérdezték tőle, hogy mi történt vele csupán ügyetlenségére hivatkozott, hogy elesett a mosdóban, de nem komoly. Borús hangulata még hazafelé indulván is környékezte, de mielőtt elhagyta volna az iskola környékét egy italos flakonba rakott virágokat helyezett a villanypózna mellé, mely mellől már a törmelékek is el lettek takarítva, majd már belekezdett volna az imába, mikor egy vékony gyermekhang szólt a háta mögött.
- Köszönöm – szipogta, mikor felé fordult meglepetésére a délelőtti kislány állt vele szembe, kinek át kellett élnie azokat a szörnyűségeket. Amikor a tanár megjelent már sehol sem volt, el sem tudta képzelni hova mehetett. De most megkönnyebbült, hogy épségben látja.
- Ne köszönd, nem tesz semmit – motyogja orra alatt.
- Tudod, te látsz engem, már ez is sokat jelent nekem – hebegi orra alatt, mint aki tényleg meglepődött volna ezen. Persze Miyako már csak annyit könyvelt el magában, hogy ismét egy újabb szellemmel sodorta össze a sors. - A-azok a fiúk mindig ezt csinálják. Azt hallottam, hogy rendszeresen teszik tönkre az út menti sírvirágokat. Ez olyan kegyetlen tőlük. Mi lesz, ha visszajönnek? Nem akarom, hogy a mama és a papa folyton azt lássák, hogy már nincs itt a virág, amit idehoztak. – ismét pityeregni kezdett, melyet Miyako alig tudott elviselni. Megesett rajta a szíve, és valami lángot érzet mélyen belül, magában, ami arra ösztökélte, hogy mindent megtegyen és megakadályozza azt, hogy azok a fiúk ismét ilyesmit tegyenek. A kis szellem vállára helyezte ép kezét, nem érdekelte, hogy esetleg a járókelők emiatt nem nézik majd normálisnak, de ez most kikínálkozott belőle.
- Ne aggódj, nem engedem, hogy még egyszer ezt tegyék a te vagy akár más sírvirágával, rendben? – szólt biztató mosollyal egybekötve mondandóját. Miyako nem igazán tudta eldönteni, hogy erről most magát akarta meggyőzni, vagy a kislányt megvigasztalni. Talán mindkettőt egyszerre, de ennyire komoly nem volt még semmiben. - De meg kell ígérned nekem valamit, ha megállítom őket, továbblépsz, oké? – a kislány csak meghatódva bólintott. Miyako úgy érezte végre valami jót tesz, hasznosat cselekszik, mióta visszatért Tokióba.

Miyako mikor hazaért és bekötötte a kezét nem foglalkozott a fájdalommal, nem felelt nagyszülei egészségét kérdőre vonó kérdésekre, csak azon volt, hogy a palota kertjének egy félreeső zugában gyakoroljon. Gyermekkorában tanult önvédelmi sportot, az alapjaira még emlékezett, többek között arra, hogyan kell esni, azonban képtelen volt felidézni az egyszerű ütéskombinációkat, amiket elsajátított egykoron. Nem egyszer hagyta el németnyelvű szitok ajkait, miközben szüntelenül próbálkozott, sikertelenül.
- Milyen elszánt vagy, Lady – egy kedves, hízelgő hang szólította meg a háta mögött, melynek hatására még azt is elfelejtette, hogy mit akart ezúttal kipróbálni, vagy mire jött rá előzőleg. Rögtön a hangforrás irányába vezette aranybarna szemeit, melyből a kíváncsiság és a harag egyvelege tükröződött. Dühös volt magára, amiért ilyen reménytelen a helyzete, azonban most szólította meg először itt léte alatt egy idegen, aminek roppantul örült. A férfi, ki szemben állt vele mályvalila régies katonai öltözéket viselt, szőke haja és kék szeme egyértelműen árulkodott külföldi származásáról, mégis olyan tisztán és érthetően beszélte a japán nyelvet, mintha idevalósi lenne. Ez Miyako számára egyszerre volt lenyűgöző és irigylésre méltó, lévén saját anyanyelvét olyan német akcentussal beszélte, akár egy külföldi, ki sántítva sajátította el a japán nyelvet.
- Ejnye, és még az udvariasság is kiveszett kegyedből, Lady – játékos rosszallás csengett a hangjában, miközben mosoly költözött arca szegletébe. A kezében tartott vörös rózsát szórakozottan forgatni, ahogy közelebb lépett hozzá. Miyako csak most eszmélt rá, hogy olyannyira meglepődött, hogy még rendkívül illetlen módon meg is bámulta az illetőt, mindemellett még válaszolni is elfelejtett.
- E-elnézést, de nem érek rá, gyakorolok – fülig vörösödve próbálta kihúzni magát a beszélgetés alól. Azt se tudta mit kellene mondania a férfinak, hiszen nem is ismeri, és nagyszülei nem szoktak beszámolni arról, hogy mikor, milyen nagynevű külföldi személyeket szállásolnak el a palotában.
- Azt látom, Lady. És a tartásod, rémes. Így könnyedén kibillentenek az egyensúlyodból. Stabil terpeszállásból kell indítanod a csapásaidat, egyenes háttal – igazítja ki tartását, melyre Miyako egy pisszenést se tudott szólni.
- Jól van, jól van, de miért kellene hinnem magának? – bukik ki belőle a kérdés, homlokráncolva meredve a férfire. Nem mintha hozzáértésével már nem bizonyított volna eléggé.
- Nahát, láttam és hallani is volt szerencsém, hogy megváltoztál, Lady. És ami azt illeti cseppet sem a javadra, de hogy nem is emlékszel rám, ez fáj – rakja üres kezét szívére, hogy nyomatékosítsa Miyako szavai mennyire megérintették.
- Emlékezni rád? Ismerlek talán? – elbizonytalanodva fürkészte a férfi arcát, mintha csak a hazugság nyomait kutatná rajta.
- Ramiel generális vagyok, Lady – hajolt meg udvariasan. Miyako fél percig csak csendben, meghökkenve figyelte az alakot, mire sikerült szavakat kipréselnie magából.
- Á, csak viccel… - szemét forgatva fonja össze mellkasa előtt karjait, miközben hitetlenül levonja a következtetését a hallottakról. Ramiel megütközve fogadta a reakcióját.
- Miért nem engeded, hogy segítsek? Egyedül úgy sem fog sikerülni, kevés vagy hozzájuk, ezt be kell látnod, Lady – hangjából eltűnt az eddigi kedves játékosság, merő komolyságtól csengett az egész, mely Miyako meglepettségét váltotta ki.
- Honnan... – elhűlten hebegve meredt a férfira. - Mégis miért gondolod azt, hogy nem sikerülne? Ez csak pár huligán, nem többek. – sértődötten fordult el. Nem akarta szembesíteni az idegent bizonytalanságával, hogy valójában ő maga is kételkedik saját magában.
- Hah… rendben, hogy elfelejtettél, lévén nem most volt, mikor először találkoztunk, de hogy elfeled mi vagy. Az ígéretedet!
- Milyen ígéret? – Miyako értetlenül állt a dolgok előtt, nem értett semmit abból, amit Ramiel mondott neki.
- Ha nem emlékszel, nincs miről beszélnünk – berekesztve társalgásukat Ramiel egyszerűen apró, lila gömböccé sűrűsödött, majd tovarepült. Miyako csak ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen egy halott szellemmel beszélgetett mindeddig. Egyre ijesztőbbnek tartotta, hogy mennyire nem tud elvonatkoztatni egy embert a szellemtől. Megborzongott, kavargott a feje az imént folytatott beszélgetéstől, még a gyakorlástól is elment a kedve.

Az este leszálltakor, vacsora után segédkezett a nagymamájának, úgy gondolta, ha valaki, ő meg tudja válaszolni kérdéseit. Ámbár kérdéseit habozott feltenni, hiszen elkötelezte magát amellett, hogy kimarad a szellemvilág dolgaiból és nem törődik velük, azonban a mai nap során nem egyszer került szóváltásba halott lelkekkel és annyira pezsgett mindettől a feje, hogy egyszerűen képtelen lett volna így az éjjel nyugovóra térni.
- Nagymama, kérdezhetek valamit? – Miyako igyekezett legyűrni feszültségét. Hátát a konyha falának vetette, miközben a törölgető rongyot szorongatta a kezében.
- Persze Miyako – mosolygott rá kedvesen nagymamája, miközben az edényeket mosogatta el sorjában.
- Van valami, vagyis valaki a palotában, egy szellem, kit elméletileg ismerek. Ramiel generális… nem emlékszem rá egyáltalán, ki ő pontosan? – fel-felpillantott nagymamájára kérdése során, nehézkesen elemelve zavart pillantását a konyha csempéjéről.
- Tudtam, hogy el fog jönni az idő, amikor kérdezni fogsz felőle – mély sóhaj hagyta el az ajkait, majd berekesztve az edények elmosását, kezét megtörölve ült le a konyhaasztalhoz. - Ramiel generálissal gyerekkorodban találkoztál először, mikor elszántan gyakoroltad a helyi harcművészetet, ahova édesanyád beíratott. Nem igazán remekeltél benne, de élvezted csinálni, pedig tulajdonképpen csak több odafigyelésre volt szükséged. Ramiel generálisnak megesett rajtad a szíve, felkeltetted az érdeklődését és segített neked. Hónapok után általad feloldozást nyert, már több évtizede annak, hogy a palotában itt kísértett, még az üknagyanyám ismerte fénykorában. Azonban ahelyett, hogy visszatért volna a szellemek világába, ti ígéretet kötöttetek egymással, hogy mint sámán és őrszellem küzdeni fogtok a viadalon, hogy elnyerjétek a titulust és saját elképzelésetekre alakítsátok a világot. Édesanyáddal ellentétben én elleneztem, hogy hagyományként folytattassa veled ezt az ostobaságot, amit még édesapám kezdett el, így elzárattam vele. – felemelkedett székéből beszéde során, majd az előszobaként funkcionáló helyiségbe sétált, amelynek falán egy vitrines szekrény függött. Benne egy megpecsételt gondosan kifaragott apró dobozzal, óvatosan a kezébe fogta és levette onnét, majd behozta a konyhába. Az asztalra helyezte, majd a markában pihenő vörös gyöngyű nyaklánc darabjait is mellé rakta. Miyako kíváncsian lépett közelebb a konyhaasztalhoz és várta a mese további részét.
- Édesanyád médium volt, akárcsak én, bár képességei számtalanszor felülmúlták az enyémet. Szavaim ellenére olyan kötést rakott rá, ami kapcsolatban áll veled, hogy mikor szükséged van rá, feloldódjék és a segítségedre keljen. Úgy tűnik most jött el ennek az ideje.
- Szóval az ígéret köztem és Ramiel generális között az lenne, hogy ő lesz az őrszellemem én meg a sámánja? – Miyako elméje szüntelenül kattogott ezen, igyekezett a kirakós darabkáit a megfelelő helyre rakni. Nagymamája csupán helyeslően bólintott kérdésére. Annyira meglepte ez a sok információ, hogy már – már alig tudta feldolgozni. A szobájában is fel – alá járkálva gondolkodott ezen, mígnem a történelemkönyvekben keresett utána Ramiel generális kilétére, hogy ki volt ő valójában, külföldi létére mit keres itt halott szelleme és kutatásai során szinte mindenre magyarázatokat talált. Szégyellte is magát, amiért ilyen lényeges dolgokat felejtett el, de nem gondolta magát hibásnak, lévén mikor édesapja Németországba vitte úgy döntött mindent elfelejt, ami itt történt vele, kényszerítette magát, hogy elfeledje. És most szembesülni a múlt igazságával egyszerűen feldolgozhatatlannak tűnt számára.

Másnap iskolába indulva a palota udvarában elkezdte felkutatni Ramiel szellemét. Hatalmas kertje volt az építménynek, így nem volt egyszerű dolga, végül az emléksíroknál találta meg. Ott állt az egyik sírkő előtt és meredten figyelte annak vésett kőtábláját. Miyako mielőtt bármit is szólt volna először egy jelentős pillantást vetett a sírkőre, melyről a szellem nevét látta viszont, rajta a már kopottas, leolvashatatlan dátummal, hogy mettől – meddig élt.
- Ramiel generális. É-én döntöttem, szembenézek azokkal a fiúkkal, ha sikerül, ha nem. Megígértem. De mielőtt mennék, bocsánatot akartam kérni, amiért elfelejtettelek – lehunyt szemmel hajtotta le a fejét, hogy megbánását ezzel erősítse. Alig tudott aludni az éjszaka a meg tudott információk gondolatától. Annak ellenére, hogy a tegnapi nap délutánján olyan különlegesnek érezte magát, úgy este inkább szörnyetegként tekintett magára. - Szóval, azt akarom mondani, ha elmész, megértem, nincs jogom marasztalni téged. – Miyako saját szavain meglepődve kapta fel a fejét és nézett a generálisra, ki némán hallgatta a roppantul furcsára sikeredett bocsánatkérést.
- Öhm… nem mintha, ízé… hagyjuk. Mennem kell, elnézést – legyintet párat kezével, majd további szó nélkül elviharzott a palota kijáratához, szidva magát előbbi nyílt beszéde miatt. Még megszólalni se hagyta a generálist, amitől még rosszabbul érezte magát. Azonban igyekezett a kellemetlen dolgokat elhessegetni elméjéből és az előtte álló megmérettetésre koncentrálni, hiszen iskola után nyomban a két huligán nyomába fog eredni és megállítja őket.

Az iskolai óráknak olyan hihetetlen gyorsasággal lett végük, hogy Miyako habozott kilépni az iskola kapuján. Szerencséjére a tegnapi halott kislány szelleme még mindig ott lebegett az üvegbe helyezett virág felett, így meg tudta kérdezni tőle, hogy merre kezdje a tegnapi huligánok keresését. Szerencséjére sikerült lebeszélnie a lelket arról, hogy vele tartson. Egyszerűen egyedül akart szembenézni velük, annak ellenére, hogy úgy félt, mint eddig semmitől a világon.
Mikor megpillantotta a rongálókat, már távolról elöntötte a fejét a harag, megtorpanva figyelte, ahogy újabb út menti sírt tesznek tönkre. Ökölbe szorította a kezét, és érezte, ahogy az egész teste remeg a haragtól. A két fiú megpillantva őt a távolban, gúnyos vigyorral az arcukon megindultak felé. Felvette az alapállást, amit a generális mutatott neki minap és igyekezte meggyőzni magát a pozitív végkimenetelről, több – kevesebb sikerrel.
- Még mindig nem tökéletes a stabil állásod, nem elég egyenes a hátad, Lady – hallotta az ismerős szavakat felcsendülni maga mellett. A harag fátyla elillant körülötte, ahogy a szellemre pillantott, ki egyik percről a másikra felbukkant mellette.
- T-te mit keresel itt? – tette fel a kérdését habozva.
- Csak nem hagyhattam, hogy egyedül néz szembe velük – kacsintott mosolyogva, amire Miyako meglepetten pislogott. Összezavarodott, nem számított a generális felbukkanására és a két huligán már csak hogy nem itt vannak előtte. Mit is akart csinálni?
- Tégy, amit akarsz – préselte ki magából tétován, majd megingott magabiztossággal nézett a két fiúra, kik mindeközben odaértek elé.
- Nicsak, nicsak kit látunk – kezdett bele a görnyedt hátú. - Eljöttél, hogy megkapd a jól kiérdemelt verést? – nevetett fel torkaszakadtából. Miyako egyszerre találta szánalmasnak és ijesztőnek.
- Nem. Ti lesztek azok, akik megkapják a jól kiérdemelt verést! – vágott vissza a kérdésre határozottan. A stabil alapállásból próbált meg ezúttal egy ütést bevinni a fiúnak, de szinte ugyanúgy járt, mint előző nap. A tegnap óta fájdalomtól sajgó csuklója lett ismét megcélozva általuk. A fájdalomtól majdhogynem földre rogyott, alig tudott parancsolni a végtagjainak, egyre csak ismételte magában, hogy „Láb, kérlek, ne hagyj cserben!”.
- Mit művelsz? – tette fel a kérdést a generális. Miyako fogcsikorgatva tűrte, hogy Ramiel faggatja őt, miközben a kínok legrosszabbikát kell átélnie. - Ez roppantul siralmas volt. Miért nem egyesülsz velem? Úgy talán még esélyed is lenne, Lady.
- Nem tudom, hogy kell – préselte ki ajkai közül a választ. Miyoko alig tudja fél éve, hogy ez a szintű kapcsolata a szellemvilággal lehetőséget adott számára, hogy sámán lehessen. Egyetlen gondja ezzel csak az volt, hogy elképzelése sem volt arról, hogy a sámánt eszik vagy isszák. Ilyet, hogy egy sámán és egy szellem egyesülhet csak most hallott először.
- He?!  Good damn’ – sóhajtott fel megtörten a szellem. - Biztos, hogy sámán vagy? – csupán egy „Ezt most komolyan kérdezed?” – pillantást ejtett meg a generális felé, ki látszólag tökéletesen vette a lapot, így apró kis lila gömbbé sűrűsödött, mint ahogy előző nap is tette, mielőtt eltűnt volna.
Miyako ezután olyan élményen ment keresztül, amin eddig még soha. Egy szellem szemével látta a külvilágot. Egy volt a gondolataik, érzelmeik, egyszerűen nem talált szavakat rá, amivel illethette volna ezt az egészet.
Lefelé horgasztott fejjel vett fel stabil terpeszállást és ezzel egyidejűleg ökölbe szorította azon kezét, amit a huligán tartott fogva. A hüvelyk-és mutatóujj közötti apró üres résznél a fogás is gyengébb, így egy határozott, erőteljes mozdulattal könnyedén kirántható a lefogott kéz a fogásból. Eme ötlet szerint cselekedve sikeresen szabaddá is tette kezét.
A következő ütést már felkészülten fogadta, ahogy a fickó megragadta bal oldalt az uniformisának a nyakát, nem rettent meg, helytáll a fizikai erővel szemben és nyomban készen állt arra, hogy visszavágjon, mielőtt bármi mást csinálhatna. Bal kezével a férfi csuklóját ragadta meg, míg a jobb tenyerével ráfogott a nyújtott állapotban lévő kar könyökhajlatára. Egy 75°-os szögben fordult egyet, magával fordítva ezzel egy időben fogva ejtett karját, mígnem a srác háta mögött állapodott meg és szorítva oda a megcsavart kart. A fájdalom, amit ezzel a mozdulattal fejtett ki a huligán karjára megadásra kényszerítette, könyörgött azért, hogy elengedje és mielőtt teljesítette volna kívánságát, egy egyszerű lábmozdulattal kibillentette az egyensúlyából az illetőt, hogy tehetetlenül hulljon a földre.
A másik fiú, ki a Kazu névre hallgatott egy bokennel állt készen a rohamra, miután látta társa milyen egyszerűen le lett szerelve. Mozgása esetlen volt, leírt róla mennyire képzetlen fegyverforgatásban. Ahogy rápillantott már rögtön körvonalazódott benne a lefegyverzés mozdulata. Miyako teste Ramiel akarata szerint mozdult, mintha egyek lennének.
A furyokuja lilás színben bal tenyerére összpontosult, és ahogy a fiú lesújtott a fakarddal, csak egyszerűen félretáncolt előle, majd ráfogott annak pengerészére. Második lépésként kihasználta a férfi tehetetlenségét és jobb lábbal előre lépett, ezáltal stabillá téve állását, hogy ne lehessen kibillenteni egyensúlyából. Ezután jobb tenyerének élével az alak nyitott karjára sújtott a csukló és a könyök hajlat közötti vital-pontra. Az izmot ért csapás okán a fegyvert fogó keze elernyedt, egyszerűen kiesett volna a kezéből a penge, ha Miyako a bal kezével nem fogta volna azt. Baraha no mamoru (Protection of rose petals [Rózsaszirom védelme]) technika végére egy hátralépéssel rakott pontott, majd megfordította a bokent a kezében és a fickó arca elé tartotta annak élét. Ki az alkarját fájlalva, mint szélben remegő nyírfalevél, úgy nézett rá.
- Ha megint azt látom, hogy rongáljátok a sírokat, esküszöm, teszek arról, hogy ne legyen mivel – a két alak esküdöztek arról, hogy nem fognak még egyszer ilyesmit tenni és ezzel, amilyen gyorsan csak tudtak kereket is oldottak. Szinte a legjobbkor, mert pont ebben a pillanatban hagyta el a generális Miyako testét.
- Áú… ez nagyon fáj – panaszkodva rogyott térdre, ahogy sajgó csuklóját masszírozgatta ép kezével. Alig tudott magához térni a kábulatból... Ő csinálta mindezt az előbb? Ilyen érzés sámánnak lenni? Csupa – csupa kérdés keringett a fejében. Habozva végül fel is tett egyet a szellemnek.  - Mi volt ez az egész?
- Lélekegyesítés, ezzel megkapod mindazt, amit egykoron tudtam. Tudásomat, harci képességemet – magyarázta a generális. - Bár elsőre kicsit fárasztó lehetett, Lady. – Miyako inkább nem merült vitába arról, hogy mennyire. Olyan fáradtnak érezte magát, mint aki három napja nem aludt, azon izmai sajogtak, amikről eddig nem is tudta, hogy léteznek. De egy olyan furcsa és egyszerre csodálatos élményt tudhatott a háta mögött, amit nem akart elengedni, kapzsin ragaszkodott hozzá. Így mikor az este hazatért a palotába büszkén állt nagymamája elé céljával együtt, amit Ramiellel akart végrehajtani, mint sámán és őrszelleme.

*bolondok 
*Ti idióták vagytok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
FaustVlll

avatar

Hozzászólások száma : 50
Join date : 2012. Aug. 07.
Age : 24
Tartózkodási hely : Elizám ölében fekve

Character sheet
Furyoku:
2/1  (2/1)

TémanyitásTárgy: Re: Hijirikawa Miyako   Kedd Jún. 25, 2013 2:47 am

Jajj volt már olyan érzésed hogy több borzalmas Twilight Arbor menet után kifogsz egy csapatot akivel zökkenésmentesen megy minden?  Nem?  Nem is számít, de most valami ehhez hasonló örömteli érzésem van az előtörid után. Habár kedves Ichigo Kurosaki nem tudtam nem észrevenni a Bleach motívumot a sztoriban (Faust bácsi figyel vazze X"DD) a vázáról meg a huligánokról. Nem találtam semmi borzalmas nyelvtani hibát és a sztori is rendezett és izgalmas volt. Tetszett hogya a szellemed nem csak egy tárgy hanem aktív tagja a történetnek. Nagyon örülök hogy egy magadfajta tehetség közénk tévedt. Szóval ELFOGADLAK!!

Szint: 1
Fu: 100
Kezdő Tőke: 6000ĐĐ

Képességeid:

Mamoru youheijutsu (護る 用兵術) – Defense strategy [Védekezés stratégia): Ramiel magas rendfokozati címét nem hiába érdemelte ki annakidején. Remek stratégiai tervekkel tudott elődrukkolni, melyet a harci tudásával ötvözve a hasznára fordított. Miyako ilyenkor Ramiel tervező felével látja a világot, lelassítja körülötte a világot és lehetséges opciókat vet fel az ellenség támadásának kivédésére (jelenlegi szintjén minimum hármat, ennek száma szintenként mindig egyel nő). Ez nincs a külvilágra hatással, csupán Miyako szemében megy végbe, másodpercek leforgása alatt vázolja fel a lehetőségeket, mintha mi sem történne valójában.
*gyengeség: Ramiel időnként elragadtatja magát és a kelleténél több opciót is felvet egy-egy támadás kivédésére, melynél nem feltétlenül tudnak dűlőre jutni, hogy most melyik lehetőséggel éljenek.

Baraha no mamoru (薔薇葉 の 護る) – Protection of rose petals [Rózsaszirom védelme]: Miyako mikor egyesülve van Ramiel-el akkor képes erre a speciális támadásra, amely a jūjutsu mozdulataira épülő önvédelmi technika fegyverek ellen. Ilyenkor a Furyokuja a bal tenyerére összpontosul mályvalila színben, ami egy korong formájában „pajzsként” közrefogja kezét. Ez azért szükséges, mert az öt lépésből álló technika során, ha éles fegyverű támadóval kell szembenéznie, akkor ne sértse fel a tenyerét.  
~ Első lépés: közelgő fegyver nyitott bal tenyérrel való ráfogása.
~ Második lépés: az átmeneti pillanat kihasználása, jobb lábbal előrelépés stabil állás felvételére, hogy az ellen ne tudja kibillenteni az egyensúlyából.
~ Harmadik lépés: jobb tenyér élével ráütni az ellen fegyvertartó karjának könyökhajlata és csuklója között majdnem félúton lévő vital-pontra (ez a fájdalom hatására arra kényszeríti az ellent, hogy eldobja a fegyvert, vagy instabillá tegye annak fogását).
~ Negyedik lépés: a tenyérrel, mellyel eddig akadályozva volt a fegyver mozgása, azzal elvehető és megfogható.
~ Ötödik lépés: zárás, visszalép és felveszi az alap távolságot az ellenféllel szemben.
*gyengeség: Miyako ha nincs megfelelő összhangban a szellemmel, akkor képtelen leadni tökéletesen a vital-pontra az ütést, így a technika bevetése is haszontalanná válik.


(Itt még annyi hogy nagyon örültem amikor láttam a japán leírását a képességednek, mindig jó látni ezt, elvégre ANIMÉRŐL beszélünk ! Smile)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hijirikawa Miyako
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Sámán Király Szerepjáték :: Nyilvántartás :: Eredettörténetek :: Sámán :: Archivált-
Ugrás: